----------

”… Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem.
Ami ezen felül van, az a gonosztól való.”
[Máté 5,37]

----------

“Mindenféle ételt befogad a gyomrunk,
de mégis van étel, amely jobb a másiknál.
Ínyünk megvizsgálja, ízlik-e a falat,
így az érző szív is a hazug szavakat.
Alattomos szív búbánat forrása,
De ügyes ember visszafizet neki.”
[Sirák 36,18-20]

Z. Pietrasinski (1967) A helyes gondolkodás pszichológiája,
Gondolat, Budapest. p. 80-85

1. A fogalmak meghatározásában érvényesülő alapelvek ismerete és a meghatározásban való jártasság.

2. Beállítottság a használt szavak értelmének pontos tisztázására, beleértve a szótárak és forrásmunkák állandó használatának szokását.

3. Az ítéletek indoklásának ismerete és az ítéletek tartalmának határozott vállalása

5. Az eltérő nézetek pártatlan és beható megfontolása.

7. A tudományos megfigyelés alapelveinek ismerete, s megfelelő gyakorlat abban, hogy ezeket az alapelveket gondolatban pontosan végigvezessük, a megfigyeléseket megjegyezzük.

8. A tudományos kísérlet lényegének és elemi technikájának ismerete.

9. A gondolkodáslélektan és az alkotás pszichológiája alapvető törvényszerűségeinek, valamint az azokból származó, az értelem irányítására vonatkozó útmutatásoknak ismerete és gyakorlati alkalmazásának képessége.

A gondolkodás módszertani kultúrája kifejezéssel összefoglalt különleges fogalom tartalmát tehát kimerítően úgy határozhatjuk meg, ha - mint azt fentebb tettük - felsoroljuk, milyen ismeretekből, készségekből és szokásokból tevődik össze. Ha azonban a magas fokú gondolkodási kultúrájú embert igen röviden kívánnánk jellemezni, akkor talán a legmegfelelőbb lenne, ha az illetőt kritikus és szabatos elmének neveznénk.

A köznyelvben a “kritikus" szó leggyakrabban annyit jelent, mint "megrovó", "mindenben a rosszat látó". Tehát e kifejezés kellemetlen és kevéssé kívánatos. Mi itt a szó tágabb értelmére gondolunk, melynek megfelelően a "kritikus" annyit jelent, mint "minden oldalról értékelő", "kutató". A kritikus embert az jellemzi, hogy nem hajlik a szuggesztióra, azaz nem hagyja magát rábeszélni, nem befolyásoltatja magát bármely állítástól csak azért, mert valaki szilárd meggyőződéssel mondta, vagy pedig azért, mert "mindenki így gondolkodik". A kritikus ember mérlegeli mások ítéleteit és érveit, s csak azokat fogadja el, melyek kellőképpen indokoltak.

A kritikusság egymagában még nem jelenti a gondolkodás módszertani kultúráját, de, úgy véljük, annak egyik feltétele. A kritikus elme jóval több állítás bizonyítását követeli, mint a szuggesztióra hajlamos. Ha valaki csak akkor ad hitelt valamely állításnak, ha tapasztalatilag megfelelően beigazolódott vagy megfelelő okfejtés támasztja alá, ez már az emberi nem fejlődése kétségtelenül eléggé késői termékének, az értelmi kultúrának megnyilvánulása. Olyan terméknek, amelyet még nem tett eléggé magáévá a föld lakóinak jelentős része.

A kritikus elme óvatos, kutató, önálló - tehát független. Függetlensége természetesen viszonylagos: gondolkodásának alapja az emberiség eddig felhalmozott tudása, pontosabban tudásnak az a része, amelyet sikerült elsajátítania.

Gyermekkorunktól fogva valamennyien belemerülünk korunk kultúrájának és hagyományainak tengerébe. Elkerülhetetlenül magunkba szívjuk kultúránknak nemcsak nagyságát, de korlátozottságát is. A kritikus elmék értenek ahhoz, hogy legalább részben felismerjék és ennek révén bizonyos fokig leküzdjék ezt a korlátozottságot. Nem mindegyikük lát olyan messzire, mint a zseniális Descartes, aki kételkedni merészelt mindabban, amit értelme a gyermekkorától fogva egészen férfiúi érettségéig magába szívott. Descartes így ír e lépésének indítékairól: ". . . már az iskolában láttam, hogy nincs az a furcsa és lehetetlen dolog, melyet kigondolhatunk. s melyet valamely filozófus már előbb ki ne mondott volna : azóta utazásaimban meggyőződtem róla, hogy akiknek a mienkétől egészen elütő a gondolkodásuk módja, azok azért nem barbárok, sem vademberek, hogy épp úgy vagy még jobban élnek eszükkel, mint mi; meggondoltam, hogy ugyanaz az ember ugyanazzal az eszével, ifjúságától fogva franciául vagy németek között nevelkedve milyen más emberré lesz, mintha mindig kínaiak vagy emberevők között élt volna; hogy még a ruhadivatban is milyen különösnek s nevetségesnek tetszik az a ruha, mely tíz év előtt tetszett, s tíz év múlva talán megint tetszeni fog; ebből az következik, hogy sokkal inkább a szokás és a példa, mint a biztos tudás után indulunk. De nehezebben kifürkészhető igazságok dolgában a szótöbbség sem ér semmit, mert sokkal valószínűbb, hogy egy ember, mint hogy egy egész nép talált az igazságra. Ezek folytán nem tehettem azt, hogy az egyik ember véleményét többnek tartsam a másikénál, s mintegy kényszerítve éreztem magamat, hogy magam keressem magamnak az utat."

"De egyszersmind meg voltam győződve, hogy nem tehetek jobbat, mintha egyszer amúgy igazán hozzálátok, hogy kivessem őket (az ítéleteket - a szerk.) elmémből avégből, hogy azután vagy másokat, jobbakat tegyek helyükbe, vagy pedig ugyancsak őket, miután az ész előtt igazoltam. Szilárdul hittem, hogy ezen az úton sokkal jobban tudok majd eligazodni az életben, mintha csak a régi alapon építenék, s csak olyan elvekre támaszkodnék, melyeket ifjúkoromban rám tukmáltak anélkül, hogy valaha is megvizsgáltam volna őket vajon igazak-e."

Senki sem képes mindazt kritikailag megvizsgálni, amit az emberekkel való közvetlen kapcsolatokból vagy az írott forrásokból megismer. Az olyan ember tudása, aki csak azt lenne hajlandó igazságnak elismerni, amit saját maga ellenőrzött, fölöttébb szegény lenne, s így kritikai gondolkodásának a személyesen szerzett vagy felülvizsgált tapasztalatok kurta lábain kellene sántikálnia. A kritikus elme tehát elismer bizonyos tekintélyeket, ezekre támaszkodik. Viszont ezek nem véletlen teremtette, hamis tekintélyek, hanem olyanok, akik tekintélyek saját szakterületükön (többek között tudósok, szakértők vagy hivatásos nevelők), s olyan körülmények között munkálkodnak, amelyek biztosítják a kimondott ítéletek elfogulatlanságát. A kritikus elme tehát mielőtt aláveti magát neki, felbecsüli a tekintély kompetenciáját. Később sem bálványimádók módjára tekintélyimádó. Mindig kész önmagának feltenni a kérdést: vajon e helyütt mesterem nem téved-e? Vajon nem kellene-e állításait ellenőrizni, sőt, megvizsgálni, hogy továbbra is elismerhető-e kompetenciája? A kritikus elme ebben különbözik a dogmatikustól.

A dogmatizmus azt jelenti, hogy bizonyíték nélkül bizonyos állításokat elfogadunk, elhiszünk, továbbá tekintélyeket ismerünk el anélkül, hogy önállóan megvizsgálnánk szakértelmüket. Ez legalábbis bizonyos kérdésekben kritikátlan álláspont. A dogmatizmus megnyilvánulhat abban is, hogy képtelenek vagyunk módosítani az egyszer már elfogadott nézeteinket, jóllehet az ismeretek gyarapodásának fényében ezek már eredeti formájukban nem tarthatók fenn. A dogmatizmusnak természetesen különböző forrásai vannak és a dogmatizmus vagy meghatározott csoport-, illetve egyéni érdekekből fakad, vagy pedig a rutinszerű gondolkodásból, illetve a csupán kitaposott ösvény ellen haladó ostobaságból. Akár így van, akár úgy, a gondolkodás módszertani kultúrájának növekedése éppúgy aláássa az értelem dogmatikus alapjait, mint ahogy a tudományos ismeret megrendíti a babonákat.

A kritikusság különböző egyéneknél nagyon egyenlőtlen problémakört ölel fel. Ismerünk olyan tudósokat, akik a maguk szakterületén rendkívül kritikusak, környezetük hatására elfogadott világnézeti vagy politikai felfogásukban ugyanakkor dogmatikusak.

Találkozunk olyan elmékkel is, akik csak mások nézeteivel szemben kritikusak, de a maguk meggyőződésével kapcsolatosan kritikátlanok. Az önmagunkkal szembeni kritikusság - amennyiben nem az alacsonyrendűség gyötrő érzéséből fakad - alkalmasint a kritikusság legnehezebb fajtája. A saját tudásában kételkedő egyéniség klasszikus példája Szókratész, aki nemcsak élesen támadta a többi filozófust, hanem nyilvánosság előtt elismerte, hogy csak azt tudja a legnagyobb bizonyossággal, hogy semmit sem tud biztosan.

Fentebb azt mondottuk, hogy a nagy módszertani kultúrájú ember értelme nemcsak kritikus, hanem pontos is. Pontos, azaz a problémákat világosan, precízen, szabatosan tudja megfogalmazni és mérlegelni, azon követelmények ismeretében, amelyeket az illető területen a definíciókkal, osztályozásokkal, számításokkal, érvekkel szemben támasztanak. Csupán a gondolkodás pontossága teszi a kritikus elmét igazi értékké, csupán ez teszi lehetővé mind a kritikában, mind konstruktív tevékenységben a beható és viszonylag tartós eredményességű munkát.

A kritikai álláspont és a pontosság nem mindig jelentkezik együtt. Sokan a legelismertebb értékeket is kritikus értékelésnek vetik alá, de jóval kevesebben vannak azok, akik önálló gondolkodással alkalmazni tudják mindazon eszközök egész fegyvertárát, amelyek segítségével elkerülhető a felületesség, amelyek lehetővé teszik, hogy tartósan építsünk. Sok elgondolás és vita, ha ezeket a pontos gondolkodás ellenőrzésével elemezzük, szükségtelennek bizonyul, mert félreértésből, észre nem vett hibákból, a nem szabatos fogalmazásból vagy- dús, de csupán vitatható értékű fantáziából keletkezett.

Az egyén kritikussága a gyors intelligencia talaján önállóbban fejlődhet. A gondolkodás szabatossága ellenben nagyobb mértékben a jó megalapozás, valamint a logikai és metodológiai követelmények hosszas gyakorlásának terméke. Nem mindenkinek jut osztályrészéül, hogy ezen a területen jó iskolát járjon végig.