HÁROM BÖLCS TANÁCS
Volt egyszer egy katona. Szolgálta a királyt egy évig, két évig, de haza egyszer sem engedték, pedig vágyakozott szegény, erősen. A lakodalomról vitték el katonának. Azt se tudta, édes felesége él-e, hal-e. Nohát a harmadik esztendőben háború volt.
Jött az ellenség haragosan. Egyenesen neki a kapitánynak. Ha az a katona ott nem lett volna, a kapitány bizonyára meghal, mert hárman támadtak rá egyszerre. De a katona sorra levágta mindhármat. Mikor vége lett a háborúnak, a kapitány azt mondta a katonának:
- Fiam, te megmentetted az életemet. Nélküled már a föld alatt feküdnék. Kérhetsz akármit, teljesítem, ha hatalmamban van.
- Nem kérek én egyebet, minthogy szabadságra mehessek.
A kapitány derék ember volt, szavát tartotta. Megkapta a katona a szabadságos levelet s nekivágott az országútnak. Addig ment, míg el nem fáradt. Akkor körülnézett, hol lelhetne szállást éj szakára. Az út szélén állott egy ház. Oda bekocogott.
Égett a világ, még nem feküdtek le. A vacsorát elköltötték, beszélgettek. Megkínálták a katonát kenyérrel, szalonnával. Mialatt evett, a katona szemét, fülét nyitva tartotta. Hát látja, hogy van ott egy öregember, mindenki beszél, de az egy árva szót sem szól. Azt gondolta, beteg. Megkérdezte hát:
- Mi baja az öregnek?
- Nincs annak semmi baja, - válaszolt a gazda.
- Azért kérdem, merthogy nem szól.
- Ingyen nem szól soha. Adj neki egy aranyat, mindjárt megszólal.
Nem bírta elgondolni a katona, milyen bölcsességgel szolgálhatja meg az öreg az aranyat. Tömérdek szót hallott már életében, de aranyat érőt még véletlenül sem. Ette a kíváncsiság minek a tudója az öregember, hogy ilyen drágán méri a szót. Volt neki három aranya. Gondolta, próbát tesz.
- Hallod-e, öreg, - mondta, - szólj egyet, kapsz egy aranyat.
Azzal már nyomta is a markába.
Az öreg zsebre rakta az aranyat, aztán csak ennyit mondott:
- Ki mit szeret, szép az annak.
Méregette a katona, megért-e egy aranyat, amit hallott. De akárhogy is forgatta, okos mondás volt. Elővette hát a második aranyat s odaadta azt is az öregnek, hogy szóljon még egyet. Az öreg másodikra ezt mondta:
- Kinek mije van, el ne tagadja.
Ez a mondás még jobban tetszett a katonának. Majd lesz még pénzem, - gondolta s odaadta az öregnek a harmadik aranyat is. Akkor azt mondta az öregember:
- Az esteli haragot hagyd reggelre!
Ez a mondás még a másik kettőnél is jobban tetszett. Örült neki a katona erősen. Több pénze azonban nem volt.
- Hej, - sóhajtott, - ha tudtam volna, hogy ilyen okos emberrel találkozom, tíz aranyat zsákmányoltam volna az ellenségtől.
Most az öregember ingyen is megszólalt:
- Sose sajnáld, fiam, hogy nincs több pénzed. Mert nekem meg bölcsességem nincs több. Ezt hajtogatom mindig. Igaz ugyan, hogy ennyi elég az élethez.
Másnap reggel a katona megköszönte a szállást, a vacsorát s útnak eredt. Csakhamar egy patak mellé ért, ahol egy szép hímes rét terült el. Azon a hímes réten olyat látott, hogy ámultában majdhogy gyökeret nem eresztett a lába. Egy gyönyörű szép leány sétálgatott a réten egy loncsos, vedlő, lógó fülű szamárral. De nemcsak sétálgatott, hanem megölelte a szamarat, hol simogatta, hol csókolgatta. A botjához kapott, hogy megtréfálja őket, nagyot sújtson a szamárra. Megérdemli az a lány, hogy széplány létére egy ilyen ocsmány szamárral kedveskedik. De eszébe jutott az öregember mondása:
- Ki mit szeret, szép az annak!
- No, ha szép neki, minek bántsam, ő sem ártott nekem. Örüljön a szamarának, ha m
ásnak nem tud örülni. - Ezt gondolta a katona s folytatta az útját. De a szamár utána szólt:- Állj meg, állj meg, katona!
Mikor megállott, a szamár elmondta neki, hogy nem igazi szamár ő, hanem elvarázsolt királyfi. Azzal megajándékozta, egy tarisznya arannyal, amiért nem űzött gúnyt belőle, mint a többi vándor, aki meglátta a gyönyörű szép lánnyal.
A szamár eltűnt, a katona meg ment tovább. Húzta a hátát cudarul a tarisznya arany. Beért egy sötét erdőbe. Nagyhirtelen körülfogta egy csapat zsivány.
- Mit viszel a tarisznyádban? - kérdezték.
A katona visszaemlékezett az öreg mondására:
- Kinek mije van, el ne tagadja!
Ha már eszébe jutott a mondás, az igazat válaszolta
- Aranyat!
Ahány zsivány, mind hahotára fakadt. Visszhangzott az egész erdő.
- Bolond vagy, - mondták, - ugyanbizony honnan lenne egy szegény katonának egy tarisznya aranya?
Azzal a zsiványok tovább mentek, a katona meg örült, hogy az aranyát megóvta. Azt sem bánta már, hogy húzza a vállát.
Addig-addig húzta, míg egy este befordult a falujába. Nehéz lett a szíve, úgy megörült, hogy mindjárt keblére ölelheti édes feleségét. Az is eszébe jutott, hogy van neki egy gyönyörű puskája, vajon nem hányódott-e el?
Akkor már az udvarban volt.
- No, - mondta magában, - mielőtt bemegyek, benézek az ablakon.
Égett a világ odabent. Jól láthatott mindent. Nem egyebet látott, hanem azt, hogy odabent a felesége az ő szép puskáját odaadja egy legénynek. A legényt megcsókolja, az meg kiugrik az ablakon s elmegy.
Olyan harag fogta el a katonát, olyan rettentő harag, hogy lekapta a puskát a válláról, hogy lelövi a feleségét. Már a ravaszon volt az ujja, mikor visszaemlékezett a harmadik mondásra:
- Az esteli haragot hagyd reggelre!
Eltette hát a haragját másnapra. Vállára vetette katonapuskáját s megkocogtatta az ajtót. Örült az asszony, mikor meglátta, a nyakába borult, csókolta egyre, de akármeddig csókolta, nem fáradt bele.
A katona azt mondta, hogy fáradt. Le akar nyugodni. De hiába akart nyugodni, az álom elkerülte. Szüntelenül arra gondolt, hogy a felesége másnak adta az ő drága puskáját. Meg arra, hogy azt a legényt megcsókolta.
Reggelre kelve, megkérdezte:
- Hol a puskám, édes feleségem?
Odaadtam az öcsémnek, hogy rejtse el. Rablók tanyáznak az erdőben. Üzenté
k, hogy elrabolják. Elszaladok érte.Megörült a katona. Most már ő csókolta a feleségét. De akármennyit csókolta, nem fáradott bele. Most is csókolja, ha azóta meg nem halt.
Kolozsvari Grandpierre Emil: A Csodafurulya, magyar népmesék.
Ifjúsági könyvkiadó, Budapest, 1955 / Három bölcs tanács, 206. oldal.
Reich Károly rajzai
Scanning: 1999. GJ.