SZÁMOLÓGÉPEK ÉS GONDOLKOZÁS

A. M. Turing cikke a Mind című folyóirat 1950 októberi számában

Forrás: Szalai Sándor (szerk.), Tarján Rezsőné (ford.) A kibernetika klasszikusai,

Budapest: Gondolat, 1965, 120-160. old

1. AZ IMITÁCIÓS JÁTÉK

A következő kérdéssel szeretnék foglalkozni: "Tudnak-e a gépek gondolkozni?" A "gép" és "gondolkodni" szavak jelentésének definíciójával kellene kezdeni. A definíciót keretbe kellene foglalni, hogy - amennyire csak lehetséges - a szavak mindennapi használatát tükrözzék, de ez a magatartás veszedelmes volna. Ha a "gép" és "gondolkodni" szavak értelmét úgy akarnánk megtalálni, hogy normális használatukat vizsgáljuk, nehéz elkerülni azt a következtetést, hogy a "tudnak-e a gépek gondolkodni" kérdésre adott válasz értelmét olyasféle statisztikai módszerek útján kell keresni, mint a Gallup-féle közvéleménykutatás. Ez pedig abszurdum. Ahelyett tehát, hogy ilyen definíciót kísérelnénk meg, a kérdést helyettesítem egy másikkal, amely az előzővel szoros kapcsolatban van, és viszonylag egyértelmű szavakban fejezhető ki.

A problémát új alakban úgy írhatjuk le, mint egy játékot, amelyet "imitációs játék"-nak fogok nevezni. Három ember játssza, egy férfi (A), egy nő (B) és egy kérdező (C), aki lehet akár férfi, akár nő. A kérdező a másik kettőtől távol, egy külön szobában tartózkodik. A játék célja a kérdező részére annak a megállapítása, hogy a másik két személy közül melyik a férfi és melyik a nő. A résztvevőkét csak mint X-et és Y-t ismeri, és a játék végén vagy azt mondja: X azonos A-val és Y B-vel, vagy pedig: "X azonos B-vel és Y A"-val. A kérdezőnek jogában áll A-hoz és B-hez ilyenféle kérdéseket intézni:

C: - Kérem X-et, mondja meg, milyen hosszú a haja?

Mármost tegyük fel, hogy X ténylegesen A, és akkor A-nak felelni kell. A szerepe a játékban az, hogy megpróbálja C-t hamis azonosításra vezetni. Válasza tehát a következő lehet:

"Bubifrizurát hordok, a leghosszabb hajfürtöm körülbelül 9 inch (kb. 23 cm. - A ford.) hosszú."

Hogy a hangszín a kérdezőt az azonosításban ne segíthesse, a válaszokat célszerű írott vagy még inkább gépírt formában adni.

Az ideális elrendezés az, ha a két szoba között távgépíró összeköttetés van. Alternatíve az is lehetséges, hogy a kérdéseket és a feleleteket egy közbenső személy ismétli meg. A játék harmadik résztvevőjének az a célja, hogy a kérdezőt segítse. B részére a legjobb stratégia valószínűleg az, hogy igazat mond. Ilyen dolgokat is mondhat, mint "Én vagyok a nő, ne hallgasson rá!" De ez nem jelent semmit, minthogy a férfi is tehet hasonló megjegyzéseket.

Ezek után a következőket kérdezzük: "Mi történik akkor, ha a játékban A helyét egy gép foglalja el?" A kérdező ugyanannyiszor dönt helytelenül, ha így játszanak, mint akkor, ha a játékot egy férfi és egy nő játssza? Ezek a kérdések helyettesítik eredeti kérdésünket: "Tudnak-e a gépek gondolkodni?"

2. AZ ÚJ PROBLÉMA KRITIKÁJA

Ugyanolyan joggal, ahogy azt kérdezheti valaki: "Mi a válasz a kérdésnek erre az új formájára?", azt is kérdezhetné, hogy "érdemes-e ezt az új kérdést megvizsgálni?" Ezt az utóbbi kérdést haladéktalanul meg kell vizsgálni, hogy ezáltal a végtelen visszakérdezés lehetőségét elvágjuk.

Az új problémának az az előnye, hogy az ember fizikai és intellektuális képességei között meglehetősen éles határvonalat húz. Egy mérnök vagy vegyész sem állítja, hogy olyan anyagot tud előállítani, amelyet nem lehet megkülönböztetni az emberi bőrtől. Lehet, hogy valamikor majd elő tudják állítani, de még ha feltételezzük is, hogy ez a találmány rendelkezésre áll, tisztában kell lennünk azzal, hogy nincs különösebb értelme annak, hogy egy "gondolkodó gépet" emberibb alakra hozzunk azáltal, hogy ilyen mesterséges bőrbe öltöztetjük. Az a forma, amelybe problémánkat öntöttük, ezt a tényt abban a feltételben tükrözi, hogy a kérdezőnek nem szabad a játék másik két résztvevőjét látni, megérinteni vagy a hangúkat hallani. A javasolt kritérium néhány más előnyét mutathatjuk be néhány minta-kérdésen és feleleten, így például:

Kérdés: Kérem, írjon egy szonettet a Forth Bridge témájára.

Felelet: Ebben ne számítson rám, nem tudok verset írni.

Kérdés: Mennyi 34 957 meg 70 764?

Felelet: (körülbelül 30 másodpercnyi szünet után): 105 621.

Kérdés: Sakkozik?

Felelet: Igen.

Kérdés: Egyetlen (sötét) királyom áll az e8-as mezőn, önnek csak királya van az e6-os mezőn és bástyája az al-es mezőn. Ön következik. Milyen lépést tesz?

Felelet: (15 másodperc szünet után): Bástya a8 és matt.

A kérdés és felelet módszere alkalmasnak látszik arra, hogy bevezessük a játékba az emberi tevékenység úgyszólván bármelyik területét. Nem akarjuk a gépet büntetni azért, mert képtelen szépségversenyeken ragyogni, sem az embert nem akarjuk büntetni azért, mert lemarad a versenyfutásban egy repülőgép mögött. Játékunk feltételei szerint az ilyen alkalmatlanságok lényegtelenek. A "tanú" annyit henceghet kedvességével, erejével vagy hősiességével, amennyit csak célszerűnek lát, de a kérdező nem követelhet bizonyítékot.

A játék hibájául lehet talán azt is felróni, hogy az esélyek túlságosan is a gép ellen szólnak. Ha az ember megpróbálná azt állítani, hogy ő gép, nyilvánvalóan nagyon szegényes látványt nyújtana. Lassúsága és pontatlansága az aritmetikában azonnal leleplezné. Nem tudnak-e a gépek végrehajtani olyasmit, amit gondolkodásnak kellene nevezni, de ami mégis nagyon különbözik attól, amit az ember tesz? Ez az ellenvetés nagyon erős, de annyit legalábbis mindenesetre elmondhatunk, hogy ha mégis lehetséges volna olyan gépet konstruálni, amely az imitációs játékot kielégítő módon játssza, ezzel az utóbbi kifogással nem kell sokat törődnünk.

Azzal is lehet érvelni, hogy a gép részére, amikor az imitációs játékot játssza, a legjobb stratégia valószínűleg az volna, ha valami mást csinálna, nem pedig az ember viselkedését utánozná. Ez lehetséges, de valószínűtlennek tartom, hogy valami nagy eredményt várhatnánk tőle. Végeredményben azonban itt most nem az a célom, hogy ennek a játéknak az elméletét vizsgáljam, ezért a továbbiakban feltételezem, hogy a legjobb stratégia az, ha a gép megpróbál olyan válaszokat adni, mint amilyeneket természetes módon egyébként az ember adna.

3. A JÁTÉKBAN RÉSZT VEVŐ GÉPEK

Az első paragrafusban feltett kérdés mindaddig kellően meg nem határozott, amíg nem részleteztük, hogy mit értünk a "gép" szón. Természetesen megengedjük bármiféle műszaki technika használatát gépeinkben. Azt a lehetőséget is megengedjük, hogy egy mérnök vagy egy mérnökcsoport olyan gépet konstruáljon, amely működik, de amelynek működési módját a konstruktőrök - minthogy zömében kísérleti módszert alkalmaztak - nem tudják kielégítő módon leírni. Végül a gépek sorából kirekesztjük a hagyományos módon született embereket. Nehéz a definíciókat olyan keretbe önteni, hogy ezt a három feltételt kielégítsék, így például valaki ragaszkodhat ahhoz, hogy a mérnökök csoportja ugyanahhoz a nemhez tartozzék, de ez a valóságban nem kielégítő, minthogy valószínűleg lehetséges volna egy teljes egyént kitenyészteni (például) egy férfi bőrének egyetlen sejtjéből. Ez a biológiai technikának olyan csúcsteljesítménye volna, amely minden dicséretet megérdemel, de nem volnánk hajlandók ezt a "gondolkodó gép konstruálásának" eseteként felfogni. Ez arra kényszerít bennünket, hogy mellőzzük azt a követelményt, amely szerint bármiféle technikát szabad alkalmazni. Erre annál is inkább készek vagyunk, minthogy a "gondolkodó gépek" iránt támadt jelenlegi érdeklődést egy speciális gép keltette fel, amelyet általában "elektronikus számológépnek" vagy "digitális számológépnek" hívnak. Ennek következtében csak digitális számológépeknek engedjük meg, hogy játékunkban részt vegyenek.

Ez a megszorítás első látásra rendkívül drasztikusnak látszik. Megkísérlem megmutatni, hogy a valóságban nem az. Hogy ezt megtehessem, az ilyen számológépek természetének és tulajdonságainak rövid ismertetésére van szükség.

Azt is mondhatná valaki, hogy a gépeknek digitális számológépekkel történő ilyen azonosítása éppúgy, mint a "gondolkodás"-sal szemben támasztott kritériumunk, csak akkor lesz nem kielégítő, ha (véleményemmel ellentétben) az derül ki, hogy a digitális számológépek képtelenek a játékban jól szerepelni.

Minthogy már sok digitális számológép működik, azt is lehetne kérdezni: "miért nem próbálkozunk rögtön a kísérlettel? Könnyű volna a játék feltételeit kielégíteni. Több kérdezőt lehetne alkalmazni és statisztikát vezetni arról, hogy hány alkalommal következett be helyes azonosítás." Erre a rövid válasz: nem azt kérdezzük, vajon minden digitális számológép jól szerepelne-e a játékban vagy a jelenlegi számológépek jól szerepelnének-e, hanem azt, hogy el lehet-e képzelni olyan számológépet, amely jól szerepelne. Ez azonban csak rövid válasz. A kérdést más megvilágításban még látni fogjuk.

4. DIGITÁLIS SZÁMOLÓGÉPEK

A digitális számológépek alapgondolatát úgy lehet megértetni, ha elmondjuk, hogy ezek a gépek rendeltetésszerűen minden olyan műveletet el tudnak végezni, amit emberi számoló el tud végezni. Feltételezzük, hogy az emberi számoló fix szabályokat követ; nincs joga ezektől a legkisebb részletekben sem eltérni. Feltételezhetjük, hogy ezeket a szabályokat egy könyv formájában kapta meg, amelyeket mindannyiszor megváltoztatnak, valahányszor új feladatot kell végrehajtania. Ezenfelül korlátlan mennyiségű papírja is van, amelyeken a számításokat végrehajtja. A szorzásokat és összeadásokat "asztali számológépen" is végrehajthatja, de ez lényegtelen.

Ha a fenti magyarázatot definícióként használjuk, abba a veszélybe kerülünk, hogy érvelésünk circulus vitiosust tartalmaz. Ezt úgy kerülhetjük el, ha körvonalazzuk azokat az eszközöket, amelyeknek segítségével a kívánt eredményt eléri. Egy digitális számológép általában a következő három részből áll:

(i) tároló

(ii) végrehajtóegység

(iii) vezérlőegység.

A tároló az információk tárolására szolgál, és az emberi számoló papírjainak felel meg, tekintet nélkül arra, hogy arról a papírról van-e szó, amelyen a számításokat végzi, vagy arról, amelyre a szabálygyűjteményét nyomtatták. Amennyiben az emberi számoló a számításokat fejében hajtja végre, a tároló egy része az ember memóriájának felel meg.

A végrehajtóegység az a rész, amely a számításban foglalt egyes műveleteket hajtja végre. Hogy melyek ezek az egyes műveletek, az gépről gépre változik. Általában jó hosszú műveleteket lehet végrehajtani ilyenfajta típusban: "Szorozd meg 354 067 54 55-öt 707 634 568 7-tel". Bizonyosfajta gépekben azonban csak nagyon egyszerű műveletek lehetségesek, mint például "írj le egy zérust".

Említettük, hogy azt a szabálygyűjteményt, amelyet az emberi számoló könyv formájában kapott meg, a gépben a tároló egy része helyettesíti. Ilyen esetben ezt "utasításgyűjtemény "-nek nevezik. A vezérlőegység feladata az, hogy gondoskodjék arról, hogy az utasításgyűjteményt a végrehajtóegység helyesen és helyes sorrendben hajtsa végre. A vezérlőegységet úgy konstruálják, hogy ez szükségszerűen következik be.

Az információ a tárolóban általában mérsékelten kis adagokban helyezkedik el. Az adagok nagysága például tíz decimális szám lehet. A tároló egyes részeit, amelyekben a különböző információadagok helyezkednek el, valamilyen rendszer szerint számozzák. Egy tipikus utasítás például a következőképpen hangzik - "Add hozzá a 6809-es memóriarekeszben levő számot a 4302-es rekeszben levő számhoz, és tedd vissza az eredményt az utóbbi rekeszbe."

Szükségtelen megjegyezni, hogy a géppel ezt az utasítást nem angolul közlik.* Általában ilyesféle módon kódolják: 6809 4302 17. Itt a 17 azt jelenti, hogy a lehetséges műveletek közül melyiket kell a két számon végrehajtani. Ebben az esetben a művelet az, amit fentebb leírtunk, tehát "add hozzá a .... számot". Figyeljük meg, hogy az utasítás összesen tíz számjegyből áll, és így kényelmes módon éppen egy információadagnak felel meg. A vezérlő egység az utasításokat általában olyan sorrendben hajtja végre, amilyen sorrendben tárolva vannak, alkalmilag azonban ilyen utasításokkal is találkozunk:

"Most hajtsd végre azt az utasítást, amely az 560-as rekeszben van, és onnan folytasd a végrehajtást"- vagy_ pedig "Ha a 4505-ös memóriarekesz zérust tartalmaz, hajtsd végre a 6707-es rekeszben foglalt utasítást, egyébként azonban folytasd az eredeti sorrendet." E két utóbbi típusú utasítás rendkívül fontos, minthogy segítségükkel egy bizonyos műveletsorozatot újra és újra végre lehet hajtani mindaddig, amíg valamilyen feltétel ki nem elégül, és ahhoz, hogy az ismétléseket végre tudjuk hajtani, nem szükséges minden egyes ismétlésre újra utasítani, hanem ugyanazokat az utasításokat lehet ismételten végrehajtani. Tekintsünk egy háztartási analógiát. Tegyük fel, hogy az anya azt akarja, hogy Tommy minden reggel iskolába menet nézzen be a cipészhez és kérdezze meg, hogy a cipője készen van-e. Erre minden reggel ismételten megkéri. A másik megoldás az, hogy kiszögezhet egy cédulát figyelmeztetésként egyszer és mindenkorra a haliba, amelyet Tommy lát, valahányszor iskolába megy, és amely megmondja neki, hogy nézzen be a cipőjéért, továbbá azt is, hogy tépje el a cédulát, ha hazajött és a cipőt magával hozta. Az olvasónak el kell fogadnia azt a tényt, hogy digitális számológépeket lehet szerkeszteni, sőt ténylegesen készítettek is a fent leírt elveknek megfelelően, továbbá, hogy a számológépek ténylegesen utánozzák az emberi számoló viselkedését

Természetesen az a szabálygyűjtemény, amelyet a fenti leírás szerint emberi számolónk használ, csak rendkívül kényelmes fikció. Az élő számolók a valóságban emlékeznek arra, hogy mit kell tenniük. Ha valaki a géppel utánoztatni akarja azt, hogy az emberi számoló hogyan viselkedik valamely komplex művelet során, meg kell kérdezni, hogyan végezte el a dolgát, és azután a választ le kell fordítani egy utasításgyűjtemény formájában. Az utasításgyűjtemények konstruálását általában "programozásnak" nevezik. "Egy gépet valamely A utasítás végrehajtására programozni" azt jelenti, hogy az utasításgyűjtemény megfelelő részét be kell vinni a gépbe úgy, hogy a gép az A műveletet hajtsa végre.

A digitális számológépek alapgondolatának egyik érdekes változata a "digitális számológép véletlen elemekkel". Az ilyen gépeknek olyan utasítása van, amely megfelel egy kocka dobásának vagy valamely ezzel ekvivalens elektronikus folyamatnak; egy ilyen utasítás például a következő lehet: "Dobd fel a kockát, és helyezd el a felül került számot az 1000-es rekeszbe ". Az ilyen gépről néha azt mondják, hogy szabad akarata van (én magam nem használnám ezt a kifejezést). A gép viselkedésének a megfigyeléséből általában nem lehet meghatározni azt, hogy tartalmaz-e véletlen elemet, minthogy hasonló effektust lehet elérni oly módon is, hogy a választást az egyes decimális helyértékein álló számjegyektől tesszük függővé.

A legtöbb valóságos digitális számológépnek csak véges befogadóképességű tárolója van. Elméletileg azonban semmi nehézség sincs abban, hogy végtelen befogadóképességű tárolót elképzeljünk. Természetesen bármely időpontban a tárolónak csak véges részeit lehet használni. Hasonló módon a gépnek is csak egyes véges részét lehet megkonstruálni, de megtehetjük, hogy szükség szerint újabb és újabb tárolókat adunk hozzá. Az ilyen számológépek elméletileg különlegesen érdekesek, és végtelen befogadóképességű számológépeknek fogjuk őket nevezni.

A digitális számológépek alapgondolata régi. Charles Babbage, a cambridge-i egyetem matematika professzora 1828 és 1839 között tervezett egy ilyen gépet (a neve analitikus gép volt), de sohasem fejezte be. Noha Babbage már ismert valamennyi lényeges alapgondolatot, gépének abban az időben még nem voltak túlságosan biztató kilátásai. Az a sebesség, amelyet a gép el tudott volna érni, biztosan nagyobb volt, mint az emberi számolóé, de körülbelül százszor lassabb, mint a jelenlegi manchesteri gép, amely pedig a lassúbb modern gépek közé tartozik. A tároló tisztán mechanikus volt: fogaskerekeket és lyukkártyákat használt.

Az a tény, hogy Babbage analitikus gépe, ha elkészül, tisztán mechanikus lett volna, lehetővé teszi, hogy megszabaduljunk egy babonától. Gyakran tulajdonítanak fontosságot annak a ténynek, hogy a modern digitális számológépek villamos elven működnek, és hogy az idegrendszer is villamos jelekkel dolgozik. Minthogy Babbage gépe nem villamos elven működött, és minthogy egy bizonyos értelemben valamennyi digitális számológép egymással ekvivalens, látjuk, hogy az elektromosság alkalmazásának nincs elméleti jelentősége. Természetesen, az elektromosság szerepe akkor lép be, ha gyors jelzésekről van szó, úgy, hogy nem meglepő, hogy mindkét esetben (tudniillik a számológépekben és az idegrendszerben. - A ford.) találkozunk vele. Az idegrendszerben a kémiai jelenségek legalább olyan fontosak, mint az elektromos jelenségek. Bizonyos számológépekben a tároló rendszer főképpen akusztikus, így az a tulajdonság, hogy elektromosságot használunk, láthatóan csak felületes hasonlóságot jelent. Ha tényleges hasonlóságot akarunk találni, inkább a működési elvek közt mutatkozó matematikai analógiát kell keresni.

5. A DIGITÁLIS SZÁMOLÓGÉPEK UNIVERZALITÁSA

Az előbbi részben tárgyalt digitális számológépeket az úgynevezett "diszkrét állapotú gépek" közé sorolhatjuk. Ezek a gépek az egyik jól meghatározott állapotból a másikba hirtelen, ugrásszerűen mennek át. Az állapotok eléggé különböznek egymástól ahhoz, hogy összetévesztésük lehetőségét elhanyagoljuk. Szigorúan véve nincsenek ilyen gépek. A valóságban minden folytonosan mozog. De sok olyan géptípus van, amelyről célszerű úgy gondolkodni, mintha diszkrét állapotú gépek volnának. Ha például egy világítási rendszer kapcsolóit tekintjük, célszerű elképzelés, hogy mindegyik kapcsoló vagy határozottan be, vagy határozottan ki van kapcsolva. A valóságban szükségszerűen vannak közbenső állapotok is, de a legtöbb esetben erről egyszerűen megfeledkezhetünk. A diszkrét állapotú gép példájaként tekinthetünk egy olyan fogaskereket, amely másodpercenként egyszer 120 fokot fordul el, de egy kívülről működtethető karral meg lehet állítani. Ezen felül a fogaskerék egy meghatározott helyzetében egy lámpa villan fel. Egy ilyen gépet absztrakt módon a következőképpen lehet leírni: a gép belső állapota (amit a fogaskerék helyzete mutat) q1, q2, illetve q3 lehet. A bemenő jel i0, illetve i1 (a kar helyzete). A belső állapotot bármely pillanatban a bemenő jel és a legutóbbi állapot határozza meg a következő táblázat szerint:

Utolsó állapot

q1 q2 q3

Bemenő jel:

A kimenő jeleket, a belső állapot egyetlen látható jelzését (ti. a lámpát) a következő táblázat írja le:

állapot: q1 q2 q3

kimenő jel: o0 o0 o1

Ez a példa a diszkrét állapotú gépekre jellemző. A diszkrét állapotú gépeket ilyen táblákkal lehet leírni, feltéve, hogy véges számú állapotuk lehetséges.

Mint látható, ha a gép belső állapota és a bemenő jelek adva vannak, mindig lehetséges a jövő állapotokat előre megmondani. Ez emlékeztet Laplace-nak arra a nézetére, hogy a világmindenség jelenlegi állapotából, amelyet valamennyi részecske helyzete és sebessége határoz meg, tulajdonképpen meg kell tudni jósolni minden jövőbeli állapotot. A jóslásnak az a fajtája azonban, amellyel mi foglalkozunk, közelebb áll a gyakorlathoz, mint az, amire Laplace gondolt. A világmindenség mint rendszer olyan természetű, hogy a kezdőfeltételekben levő egészen kis hibák is rendkívül nagy hatással lehetnek egy későbbi időpontban. Egyetlen elektronnak valamely pillanatban 10~9 centiméterrel való elmozdulása előidézheti egy évvel később egy ember halálát egy lavina következtében, vagy éppen ellenkezőleg, a megmenekülését.

Azoknak a mechanikus rendszereknek, amelyeket "diszkrét állapotú gépek "-nek neveztünk, lényeges tulajdonsága, hogy ez a jelenség nem lép fel. Még akkor is, ha az ideális gépek helyett tényleges fizikai gépeket tekintünk, az állapotnak valamely pillanatban vett ésszerűen pontos ismerete az állapotoknak hasonló pontos ismeretéhez vezet tetszőleges számú lépéssel később.

Mint említettük, a digitális számológépek a diszkrét állapotú gépek osztályába tartoznak. Azoknak az állapotoknak a száma azonban, amelyben egy ilyen gép lehet, általában rendkívül vagy. Például a most Manchesterben működő gép belső állapotainak száma körülbelül 2¹⁶⁵⁰⁰⁰, azaz körülbelül 10⁸⁰⁰⁰⁰ lehet. Hasonlítsuk ezt össze azzal a korábbi példánkkal, amelyet az előzőekben leírtunk, ti. a ketyegő kerék példájával, amelynek összesen háromféle állapota volt. Nem nehéz belátni, miért szükségszerűen ilyen nagy az állapotok száma. A számológép tárolót tartalmaz, amely az emberi számoló által használt papírnak felel meg. A tárolóba be kell tudni írni mindazoknak a szimbólumoknak bármelyik lehetséges kombinációját, amelyeket egyébként a papírra írnánk. Egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy csak a 0-9 számjegyeket használjuk szimbólumként. A kézírás változatait elhanyagoljuk.

Tételezzük fel, hogy a számoló összesen 100 lap papírt használhat, amelyek mindegyike 50 sort tartalmaz, soronként 30 számjeggyel. Ekkor az állapotok száma l0^100*80*80, azaz 10¹⁶⁰⁰⁰⁰. Ez körülbelül három manchesteri gép állapotainak az összegét jelenti. A lehetséges állapotok számának kettes alapú logaritmusát rendszerint a gép "tárolási kapacitásának" nevezik, így a manchesteri gép tárolási kapacitása körülbelül 165 000, a példánkban említett fogaskerék kapacitása pedig körülbelül 1,6. Ha két gépet összevonunk, az eredő gép kapacitását a két gép kapacitásának az összege kell hogy adja. Ez vezet a következő kijelentések lehetőségéhez, mint például: "A manchesteri gép 64 mágneses pályát tartalmaz, egyenként 2560 kapacitással, 8 katódsugárcsövet 1280 kapacitással*. A vegyes tárolók kapacitása mintegy 300, az összes tárolási kapacitás tehát 174380".

Ha egy diszkrét állapotú gépnek megfelelő táblázat adva van, előre meg lehet mondani, hogy mit fog tenni. Semmi ok, hogy ezt a számítást miért ne lehetne elektronikus számológéppel végrehajtani. Feltéve, hogy a végrehajtás elegendő gyors, a digitális számológép bármely diszkrét állapotú gép magatartását utánozni tudja, így az imitációs játékot a szóban forgó géppel (mint a B résztvevővel) és az utánozó digitális számológéppel (mint az A résztvevővel) is lehetne játszani, és a kérdező képtelen volna megkülönböztetni őket. Természetesen a digitális számológépnek megfelelő tárolási kapacitással és elegendő gyors működési sebességgel kellene rendelkeznie. Továbbmenőleg, valahányszor egy új gépet kellene utánoznia, újból kellene programozni.

A digitális számológépeknek ezt a speciális tulajdonságát, hogy bármely diszkrét állapotú gépet utánozni tud, úgy írjuk le, hogy azt mondjuk: univerzális gépek. Az ilyen tulajdonságú gépek létezésének az a fontos következménye, hogy a sebességi feltételektől eltekintve, szükségtelen különböző új gépeket tervezni különböző számítási eljárások céljaira. Minden számítást egyetlen digitális számológéppel lehet elvégezni, amelyet esetenként megfelelő módon programozni kell. Látni fogjuk, hogy ennek következményeként valamennyi digitális számológép egymással bizonyos értelemben egyenértékű.

Ezek után újra tárgyalhatjuk a 3. fejezet végén felvetett kérdést. Ideiglenesen azt javasoltuk, hogy a "tudnak-e a gépek gondolkozni" kérdést helyettesítsük a "vannak-e olyan elképzelhető digitális számológépek, amelyek az imitációs játékot eredményesen tudják játszani" kérdéssel. Ha tetszik, ezt a kérdést felületesen általánosíthatjuk, és azt is kérdezhetjük: "Vannak-e olyan diszkrét állapotú gépek, amelyek a játékot jól tudják játszani?" De az univerzális tulajdonság következtében belátható, hogy bármelyik kérdés egyenértékű a következővel: "Fordítsuk figyelmünket egy konkrét C digitális számológépre. Igaz-e az, hogy ha ezt a gépet megfelelő tárolási kapacitással, valamint megfelelő programmal látjuk el, és a működési sebesség alkalmas növelése útján módosítjuk, a C eredményesen tudja játszani az A szerepét az imitációs .játékban, míg B szerepét egy ember tölti be?"

6. ELLENTÉTES VÉLEMÉNYEK A FŐ KÉRDÉSBEN

Véleményünk szerint most már eléggé tisztáztuk a terepet ahhoz, hogy kérdésünk: "Tudnak-e a gépek gondolkozni?" megvitatását megkezdjük, abban a változatban is, ahogy a kérdést az utolsó rész végén megfogalmaztuk. A probléma eredeti formáját nem tudjuk teljességgel mellőzni, minthogy a vélemények eltérőek lehetnek arról, hogy a helyettesítő kérdés megfelelő-e, legalábbis meg kell hallgatni, hogy ebben a vonatkozásban másnak mi a mondanivalója.

Az olvasó részére egyszerűsíti a dolgokat, ha elsőnek a kérdésre vonatkozó saját álláspontomat fejtem ki. Tekintsük először a kérdésnek pontosabb formáját. Véleményem szerint mintegy 50 éven belül körülbelül 109 tárolási kapacitású számológépeket lehet úgy programozni, hogy az imitációs játékot olyan jól játsszák, hogy az átlagos kérdezőnek nem lesz 70 százaléknál több esélye ahhoz, hogy öt perces kérdezés után a helyes azonosításra jusson. Az eredeti kérdés: "Tudnak-e a gépek gondolkozni?" véleményem szerint túlságosan semmitmondó, semhogy megvitatást érdemelne. Ennek ellenére az a véleményem, hogy az évszázad vége felé a szavak és az általános képzettségű emberek véleménye annyira meg fog változni, hogy beszélhetünk majd gépi gondolkodásról anélkül, hogy ezzel ellentmondást váltanának ki. Azt hiszem továbbá, hogy nem szolgálunk hasznos célt, ha ezeket a véleményeket eltitkoljuk. Teljesen téves az a népszerű nézet, hogy a tudósok könyörtelenül haladnak egyik jól megalapozott ténytől a másikig, és eközben sohasem befolyásolják őket be-bizonyítatlan sejtések. Feltéve, hogy tisztában vagyunk azzal, mi bizonyított tény és mi feltevés, ebből semmi kár nem származik. A sejtések rendkívül fontosak, minthogy hasznos kutatási irányokat sugalmazhatnak.

Ezek után rátérek a sajátommal ellentétes véleményekre.

1. A teológiai ellenvetés. A gondolkodás a halhatatlan emberi lélek funkciója. Az isten minden férfinak és nőnek halhatatlan lelket adott, de nem adta egyetlen más állatnak vagy éppen gépnek. Ennek következtében sem az állatok, sem pedig a gépek nem tudnak gondolkozni.

Ennek az érvelésnek egyetlen részét sem tudom elfogadni, de megkísérlek teológiai érvekkel válaszolni. Meggyőzőbbnek találnám az érvelést, ha az állatokat az emberekkel egy osztályba sorolná, mert véleményem szerint a tipikus élő és az élettelen között nagyobb a különbség, mint az ember és a többi állat között. Az ortodox nézőpont önkényes jellege világosabbá válik, ha azt vizsgáljuk, hogyan hat ez az érvelés valamely más vallásos közösség tagjára. Hogyan vélekednek a keresztények arról a muzulmán nézetről, hogy az asszonyoknak nincs lelkűk? De tekintsünk el ettől a szemponttól, és térjünk vissza a fő érvekhez. Véleményem szerint a fentebb idézett érvelésből a Mindenható mindenhatóságának lényeges korlátozása következik. Elfogadjuk, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyeket még Ő sem tud megcsinálni, mint például azt, hogy egy legyen egyenlő kettővel, de nem kell-e hinnünk, hogy módjában áll egy elefántnak is lelket adni, ha ezt helyesnek látja? Elvárhatnék, hogy hatalmát csak egy mutációval kapcsolatosan kifejtse; ez a mutáció az elefántot megfelelő módon megjavított agyvelővel látná el, hogy a lélek céljaira alkalmas legyen. Pontosan hasonló érvelést lehetne kialakítani a gépek esetében is. Ez azért látszik különbözőnek, mert nehezebben lehet "lenyelni". A valóságban azonban ez csak azt jelenti, hogy véleményünk szerint kevésbé valószínű, hogy ő alkalmasnak látná a körülményeket a lélek adományozására. Ezeket a szóban forgó körülményeket a dolgozat hátralevő részében meg fogjuk vitatni. A gépek konstrukciója során ne éljünk vissza az ő lélekteremtő hatalmával tiszteletlen módon, éppúgy, mint gyermekek nemzésénél: mindkét esetben csak az ő akaratának az eszközei vagyunk, amellyel az általa teremtett lelkek részére szállásról gondoskodunk.*

Ez azonban tiszta spekuláció. Részemre a teológiai érvek, bármely állítás alátámasztására is alkalmazzák őket, nem túlságosan meggyőzők. Az ilyen érvekről a múltban gyakran kiderült, hogy nem kielégítők. Galilei idejében azzal érveltek, hogy a következő bibliai szöveg: ". . . és a Nap megállt... és egy teljes napon át nem sietett lenyugodni" (Józsua 10. könyve 13. vers), továbbá: "Ő vetette meg a Föld alapjait, hogy azok sohase mozduljanak el" (Zsoltár 5. vers) elegendő cáfolat a kopernikuszi elméletre. Jelenlegi tudásunk szerint viszont ez az érv értelmetlen. Ameddig mai tudásunk nem állt rendelkezésre, egészen másképp hatott.

2. A "homokba dugott fej" kifogása. "A gondolkodó gépek következményei borzalmasak volnának. Reméljük, és higgyük, hogy ez sohasem fog bekövetkezni."

Ezt az érvet általában ritkán fejezik ki olyan nyíltan, mint ahogy ezt fentebb megtettük. De valamennyiünket érint, akik erről a kérdésről gondolkozunk. Szívesen hisszük azt, hogy az ember valamilyen szubtilis módon az összes többi teremtményekkel szemben felsőbbrendű. A legjobb az volna, ha be tudnók bizonyítani, hogy szükségszerűen felsőbbrendű, mert akkor nem fenyeget az a veszély, hogy uralkodó helyzetét elveszíti. A teológiai érvelés népszerűsége nyilvánvalóan ezzel az érzéssel függ ösz-sze. Az intellektuális beállítottságú emberekben valószínűleg igen erős, minthogy ők a gondolkodási képességet bármi másnál magasabbra értékelik, és hajlamosabbak arra, hogy az ember felsőbbrendűségébe vetett hitüket ezzel a képességgel indokolják.

Nem hiszem, hogy ez az érvelés eléggé lényeges ahhoz, hogy érdemes volna megcáfolni. A vigasztalás célravezetőbb volna: a vigaszt talán a lélekvándorlásban kellene keresni.

3. A matematikai ellenvetés. A matematikai logika számos eredményét lehetne felhasználni annak a megmutatására, hogy a diszkrét állapotú gépek teljesítőképességének korlátai vannak. A legismertebb ilyen eredményt Gödéi tétele néven ismerik; ez lényegében azt mondja ki, hogy bármely elegendően teljesítőképes logikai rendszerben lehet olyan állításokat megfogalmazni, amelyeket a rendszeren belül sem megcáfolni, sem bizonyítani nem lehet, kivéve, ha maga a rendszer ellentmondást tartalmaz. Bizonyos értelemben hasonló eredményei vannak Church-nek, Klee-ne-nek, Rossernek és Turingnak. Ez utóbbi a legalkalmasabb a tárgyalásra, minthogy közvetlenül gépekre vonatkozik, míg a többiekét csak viszonylag közvetett érveléssel lehetne alkalmazni; például ha a Gödel-tételt akarjuk alkalmazni, kiegészítésként szükség volna arra, hogy logikai rendszereket gépekkel tudjunk kifejezni, illetve gépeket logikai rendszerek segítségével. A szóban forgó eredmény olyan típusú gépre vonatkozik, amely lényegében véve végtelen kapacitású digitális számológép. A tétel azt mondja ki, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyeket az ilyen gépek nem tudnak végrehajtani. Ha a gépet úgy szereljük föl, hogy az imitációs játék kérdéseire válaszoljon, lesznek olyan kérdések, amelyekre vagy hamis választ ad, vagy egyáltalán nem ad választ, bármilyen hosszú időt is engedünk a válaszolásra. Természetesen sok ilyen kérdés lehetséges, és lehetséges az is, hogy azokra a kérdésekre, amelyekre az egyik gép nem tudott válaszolni, a másik gép tud. Pillanatnyilag természetesen feltételezzük, hogy a kérdések olyan típusúak, amelyekre igen-nel vagy nemmel lehet felelni, és nem ilyen típusú kérdések, mint "Mi a véleménye Picassóról?" Azok a kérdések, amelyekről eleve tudjuk, hogy a gép nem fog tudni rá válaszolni, ilyen típusúak: "Tekintsük a következőképpen részletezett gépet . . . Fog-e ez a gép valaha és bármiféle kérdésre "igen"-nel válaszolni?" A pontok helyére valamely gépnek szabványos alakú leírását kell tenni, például olyasmit, mint amilyet az 5. fejezetben alkalmaztunk. Ha az így leírt gép aránylag egyszerű viszonyban* áll ahhoz a géphez, amelyet kérdeznek, meg lehet mutatni, hogy a válasz vagy hibás lesz, vagy egyáltalán nem lesz válasz. Ez a matematikai eredmény: az érvelés szerint a gépeknél olyan képesség hiányát bizonyítja be, amely az emberi értelemben megvan.

Erre az érvelésre a rövid válasz a következő: Azt ugyan bebizonyították, hogy bármely partikuláris gép teljesítőképességének korlátai vannak, azt azonban csak minden bizonyítás nélkül állítjuk, hogy hasonló korlátozások nem vonatkoznak az emberi értelemre is. Ennek ellenére nem hiszem, hogy ezt a nézetet olyan könnyedén el lehetne intézni. Valahányszor egy ilyen géphez a megfelelő kritikus kérdést intézzük, és a gép határozott választ ad, eleve tudjuk, hogy ez a válasz szükségképpen hamis, és ez bizonyos felsőbbrendűségi érzést kölcsönöz. Vajon ez az érzés illuzórikus? Kétségtelenül az érzés valódi, de nem hiszem, hogy ennek túlságosan nagy fontosságot kellene tulajdonítanunk. Mi magunk sokkal többször adunk helytelen választ kérdésekre, semhogy a gépek gyarlóságának ilyen bizonyítékai fölött érzett örömünk indokolt volna. Továbbá, ilyen alkalmakkor felsőbbrendűségünket csak azzal az egy géppel szemben érezhetnők, amely fölött csinos győzelmünket arattuk. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy nem tudunk egyidejűleg győzedelmeskedni valamennyi gép fölött. Röviden szólva lehetnek emberek, akik okosabbak, mint bármely gép, de ekkor még mindig lehetségesek más gépek, amelyek ismét okosabbak és így tovább.

Azok közül, akik a matematikai érveléshez csatlakoznak, gondolom legtöbben hajlandók elfogadni az imitációs játékot mint vitaalapot. Azokat viszont, akik a két előző ellenvetésben hisznek, valószínűleg semmiféle próbakő nem érdekli.

4. Az öntudattal való érvelés. Ezt az érvelést Jefferson professzor 1949. évi Lister-emlékbeszéde fejezi ki a legjobban. Ebből idézek: "Mindaddig, amíg egy gép nem tud szonettet vagy koncertet írni az átérzett gondolatok és érzelmek alapján, hanem tisztán a szimbólumok véletlen elrendezése következtében, nem tudunk egyetérteni azzal, hogy a gép egyenértékű az agyvelővel - azaz nemcsak megírja a szonettet vagy a koncertet, hanem tudja is, hogy megírta. Semmiféle mechanizmus nem tud örömet érezni sikere fölött (és nemcsak mesterségesen jelezni ezt, ami olcsó ötlet volna), sajnálkozni, ha elektroncsövei kiégnek, elpirulni a hízelgésekre, rosszul érezni magát, ha hibát vét, egy gépet sem tudja elhajolni a nemiség, egy gép sem lehet haragos vagy szomorú, ha nem kaphatja meg azt, amit kíván."

Ez az érvelés látszólag tagadja próbánk érvényességét. Ennek a nézőpontnak a legszélsőségesebb formája szerint az egyetlen mód, amellyel meg lehet győződni arról, hogy a gép gondolkodik, az, ha valaki maga a gép és érzi, hogy gondolkodik. Ebben az esetben az illető le tudja írni ezeket az érzéseket a világnak, de természetesen nem volna rá bizonyíték, hogy ezt érezte. Hasonlóképpen, e nézet szerint az egyetlen módja annak, hogy tudjuk, hogy egy ember gondolkodik, az, hogy valaki azonos azzal a partikuláris emberrel. Valójában ez a szolipszista nézőpont. Lehet, hogy ez a leglogikusabb álláspont, de nehézzé teszi a gondolatok közlését. A valószínűleg azt hiszi, hogy "A gondolkodik, de B nem", míg B azt hiszi, hogy "B gondolkodik, de A nem". Ahelyett, hogy állandóan vitatkoznánk erről, a gyakorlatban udvariasan megállapodunk abban, hogy mindenki gondolkodik.

Biztos vagyok abban, hogy Jefferson professzor nem akart a szélsőséges és szolipszista álláspontra helyezkedni. Valószínűleg nagyon is hajlandó lenne az imitációs játékot mint próbát elfogadni. A játékot (a B játékos nélkül) "viva voce" néven a gyakorlatban gyakran használják annak a megállapítására, hogy valaki valóban megért-e valamit, vagy csak "papagáj módjára" tanulta meg. Figyeljük csak meg egy ilyen viva voce játéknak egy részét:

Kérdező: Az ön szonettjének az első sorában, amely így szól: "Hasonlítsalak téged egy nyári naphoz", nem volna "tavaszi nap" ugyanolyan jó vagy jobb?

Tanú: Nem illene be a versmértékbe.

Kérdező: És az "egy téli nap?" Ez már egészen jól beleillik.

Tanú: Igaz, de senki sem szereti, ha egy téli naphoz hasonlítják.

Kérdező: Mondaná azt, hogy Mr. Pickwick a karácsonyra emlékezteti önt?

Tanú: Bizonyos értelemben.

Kérdező: Karácsony téli napra esik, és nem hiszem, hogy Mr. Pickwick bánná ezt az összehasonlítást.

Tanú: Azt hiszem, tréfál. Egy téli napon általában egy tipikus téli napot értenek, és nem olyan speciális napot, mint karácsony.

S így tovább. Mit szólna Jefferson professzor ahhoz, ha a szonettíró gép képes volna ilyen jellegű válaszokra a viva voce-ban? Nem tudom, vajon a gépet úgy tekintené-e, mint amely "csak mesterségesen jelzi" ezeket a válaszokat, de ha a válaszok olyan kielégítők és jogosultak volnának, mint fent, nem tudom, hogy "olcsó fogásnak" nevezné-e őket. Ez a kifejezés véleményem szerint arra szolgál, hogy olyan eszközöket írjon le, mint az, hogy a gépbe egy, valaki által felolvasott szonettet tartalmazó hanglemezt építünk be, amelyet időről időre egy alkalmas kapcsoló forgásba hoz.

Röviden szólva azt hiszem, hogy a legtöbb embert, akik az öntudattal való érvelést tartják helyesnek, könnyebb volna lebeszélni róla, mint a szolipszista pozícióba kényszeríteni. Ily módon valószínűleg hajlandók lennének próbánkat elfogadni.

Nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha véleményem szerint nem volna rejtély az öntudattal kapcsolatban, így például van valami paradoxon az öntudat lokalizálásának bármely kísérletében. De nem hiszem, hogy ezeket a rejtélyeket szükségszerűen meg kell oldani, mielőtt választ tudnánk adni arra a kérdésre, amellyel ebben a tanulmányban foglalkozunk.

5. Különböző képességek hiányával kapcsolatos érvek. Ezek az érvelések a következő formájúak: "Megengedem, hogy tud olyan gépeket csinálni, amelyek az összes említett dolgokat végrehajtják, de sohasem tud olyan gépet csinálni, amely X-et végre tudja hajtani." Ebben az összefüggésben számos X tulajdonságot lehetne említeni. A következőkből lehet válogatni:

A gép legyen kedves, segítőkész, szépséges, barátságos, kezdeményező, legyen humorérzéke, különböztesse meg a helyeset a helytelentől, tudjon tévedni, tudjon szerelmes lenni, élvezze a tejszínes epret, ébresszen valakiben szerelmet maga iránt, tanuljon a tapasztalatból, használja a szavakat helyesen, legyen saját gondolkodásának a tárgya, legyen különböző viselkedésekre képes, mint az ember, csináljon valami igazán újat. A szerző e hiányzó képességek némelyikének különleges figyelmet szentel.

Ezek az állítások általában nem találnak támogatásra. Véleményem szerint legnagyobb részük a tudományos indukció elvén alapul. Az ember élete során gépek ezreit látja. Abból, amit lát, egy sor általános következtetést von le: a gépek csúnyák, nagyon korlátozott célra tervezték őket, bármely, még oly kismértékben eltérő célra már használhatatlanok, bármelyikük viselkedésének változatossága rendkívül kicsi stb. stb. így természetesen arra következtet, hogy ezek általában a gépek szükséges tulajdonságai. E korlátok legnagyobb része a legtöbb gép rendkívül kis tárolási kapacitásával függ össze. (Feltételezem, hogy a tárolási kapacitás gondolatát valamilyen alkalmas módon kiterjesztjük nemcsak diszkrét állapotú gépekre is. Minthogy a mostani tárgyalásban nincs szükség matematikai értelemben vett pontosságra, az egzakt definíció nem fontos.) Néhány évvel ezelőtt, amikor még nagyon keveset hallottunk digitális számológépekről, sok hitetlenséget váltott ki, ha valaki tulajdonságaikról beszélt, anélkül, hogy a tényleges konstrukciót megmagyarázta volna. Ez feltehetően annak tudható be, hogy a tudományos indukció elvét hasonló módon alkalmazták. Az elvet ilyenkor természetesen nagymértékben ösztönösen alkalmazták. Ha egy gyermek, aki megégette magát, fél a tűztől, és ezt azzal mutatja ki, hogy kerüli a tüzet, nyugodtan elmondható, hogy tudományos indukciót alkalmazott. (Viselkedését természetesen még sokféle más módon is le lehetne írni.) Az emberiség alkotásai és szokásai láthatóan nem a legalkalmasabb anyag, hogy a tudományos indukciót erre alkalmazzuk. A térnek és az időnek igen nagy részét kellene megvizsgálni, ha megbízható eredményeket akarnánk kapni. Egyébként azon a véleményen lehetnénk (mint a legtöbb angol gyermek), hogy mindenki angolul beszél, tehát franciául tanulni - értelmetlenség.

Ennek ellenére, az említett hiányzó képességek nagy részével kapcsolatosan különleges megjegyzéseket kell tenni. Lehet, hogy annak a képességnek a hiánya, hogy valaki élvezni tudja a tejszínhabos epret, frivolnak tűnik az olvasó előtt. Lehetséges, hogy lehetne olyan gépet konstruálni, amely élvezni tudja ezt a kiváló ételt, de az ilyen gép konstrukciójára irányuló kísérlet egyszerűen őrültség volna. Ami ebben a hiányzó képességben fontos, az az, hogy része bizonyos más hiányzó képességeknek, például annak a nehézségnek, hogy az ember és a gép között ugyanolyan típusú érzelmi kapcsolat jöjjön létre, mint két fehér ember vagy két néger között.

Annak a felrovása, hogy "a gépek nem tudnak tévedni", rendkívül furcsa. Nagy a kísértés, hogy erre így válaszoljunk: "És ez miért baj?" De helyezkedjünk barátságosabb álláspontra és próbáljuk megérteni, hogy valójában miről van szó. Véleményem szerint ezt a kritikát ki lehet fejezni az imitációs játék feltételeivel is. Azt róják fel, hogy a kérdező az embert a géptől egyszerűen azáltal tudja megkülönböztetni, hogy egy sor különböző számtani feladatot ad fel. A gépet halálos pontossága azonnal leleplezi. A válasz erre egyszerű. A gép (amelyet a játékra programoztak) meg sem próbálja, hogy a számtani feladatokra mindig a helyes válaszokat adja. Szándékos hibákat követ el, amelyeket úgy számít ki, hogy a kérdezőt megzavarják. A mechanikus hiba valószínűleg úgy jelentkeznék, hogy a gép helytelenül döntené el, hogy a számítási műveletek során milyen hibát kövessen el. De a bírálatnak még ez a formája sem elég jóindulatú. Sajnos, nincs elég helyünk arra, hogy további részletekre térjünk ki. Ügy tűnik, hogy ez a kritika kétféle típusú hiba összekeverésén alapszik. Az egyiket működési hibának, a másikat következtetésbeli hibának nevezhetnők. A működési hibák valamilyen mechanikai vagy villamos zavar következményei, amelyeknek következtében a gép másképpen viselkedik, mint amire tervezték. Filozófiai viták során az ilyen hibák lehetőségétől általában eltekintenek; a vita tehát "absztrakt gépek" körül folyik. Ezek az absztrakt gépek inkább matematikai fikciók, mint fizikai objektumok. Működési hibákat definíció szerint nem követhetnek el. Ebben az értelemben valóban elmondhatjuk, hogy "a gépek sohasem követnek el hibát". Következtetési hibák csak akkor keletkezhetnek, ha a gép kimenő jeleinek valamiféle értelmet tulajdonítunk. A gép például matematikai egyenleteket vagy angol nyelvű mondatokat írhat ki. Ha a gép hamis állítást ír ki, elmondhatjuk, hogy a gép következtetésben" hibát követett el. Nyilván nincs semmi alapja annak az állításnak, hogy a gép nem követhet el ilyen típusú hibát. Hiszen nem kell mást tennie, mint ismételten a "0=1" egyenletet kiírni. Hogy kevésbé furcsa példát hozzunk, lehet, hogy a gép valamilyen módszerrel tudományos indukció alapján következtetéseket tud levonni. Ilyen esetben el lehetünk készülve arra, hogy a módszer esetenként hibás eredményeket ad.

Az az állítás, hogy a gép nem lehet saját gondolkodásának a tárgya, természetesen csak akkor válaszolható meg, ha bebizonyítható, hogy a gépnek egyáltalában van gondolata valamiféle tárgyról. Ennek ellenére a "a gép működésének tárgya" kijelentés láthatóan jelent valamit, legalábbis azok részére, akik a géppel dolgoznak. Ha például a gép az x2-40x-11 =0 egyenlet megoldásán dolgozik, az ember hajlandó azt az egyenletet a gép működése pillanatnyi tárgyának tekinteni. Ilyen értelemben kétségtelenül lehet saját működésének tárgya. Lehet arra használni, hogy részt vegyen a saját programja kidolgozásában, vagy mutassa ki előre a saját struktúra változásának a következményeit. Saját viselkedésének következményeit megfigyelve módosíthatja saját programjait úgy, hogy bizonyos célokat hatékonyabban érjen el. Ezek a lehetőségek a közeljövő lehetőségei, nem pedig utópista álmok.

[A Turing által itt elméletileg felvetett lehetőségek az utolsó két-három évben széles körű gyakorlattá váltak: ma már mindennapos dolog, hogy egy új, tervezési stádiumban levő gép logikai felépítését, sőt ezen túlmenően még a kábelezési diagramokat is egy meglevő számológéppel automatikusan számíttatják ki. A ford.]

Az a bírálat, hogy egy gép nem képes sokféle különböző viselkedésre, tulajdonképpen más kifejezési formája annak, hogy nincs elég nagy tárolási kapacitása. Egészen a legújabb időkig mindössze néhány ezer számjegyre terjedő számolási kapacitás is rendkívül ritka volt.

Azok a bírálatok, amelyekkel itt foglalkozunk, gyakran csak az öntudattal kapcsolatos érvelés álcázott alakjai. Általában, ha valaki azt állítja, hogy a gép el tudja végezni a szóban forgó dolgok egy részét, és leírja azt a módot, amit a gép alkalmaz, nem kelt túlságosan mély benyomást. Azt gondolják, hogy a módszer (bármiféle is legyen, szükségszerűen mechanikus módszer) valójában nagyon tökéletlen. Lásd Jefferson 140. lapon idézett kijelentésének zárójeles részét.

6. Lady Lovelace ellenvetése. Babbage analitikus gépéről a legrészletesebb információink Lady Lovelace emlékirataiból származnak. Ezekben a következőket írja: "Az analitikus gép nem tart igényt arra, hogy bármit is kezdeményezzen. Mindazt végre tudja hajtani, amelyről tudjuk, hogyan kell a gépei a végrehajtásra utasítani." (Az ő kiemelése.) Ezt a kijelentést idézi Hartree, aki hozzáteszi: "Ebből még nem következik, hogy nem volna lehetséges olyan elektronikus berendezést szerkeszteni, amely "önmagáért gondolkozik*, vagy amelyben, biológiai szóhasználattal élve, feltételes reflexet lehetne kiépíteni, amely viszont a tanulás alapjául szolgálhatna. Az, hogy ez elvileg lehetséges-e vagy sem, érdekes és gondolatébresztő kérdés, amelyet a legújabb fejlődés vetett fel. De nem hiszem, hogy a jelenleg megépült vagy tervezett gépek ezzel a tulajdonsággal rendelkeznének."

E tekintetben véleményem teljes mértékben egyezik Hartree véleményével. Figyeljük meg: nem azt állítja, hogy a szóban forgó gépek nem rendelkeznek ezzel a tulajdonsággal, hanem azt, hogy a Lady Lovelace rendelkezésére álló bizonyítékok nem adtak okot arra a feltevésre, hogy a szóban forgó gépeknek bizonyos értelemben megvolt ez a tulajdonságuk. Tegyük fel ugyanis, hogy valamiféle diszkrét állapotú gépnek megvan ez a tulajdonsága. Az analitikus gép univerzális digitális számológép volt; ha tárolási kapacitása és működési sebessége elég nagy lett volna, megfelelő programozással utánoztatni lehetett volna vele a kérdéses gépet. Valószínű, hogy ez az érvelés sem Babbage-nek, sem pedig a grófnőnek nem jutott eszébe. Akárhogyan is, nem voltak kötelesek mindazt állítani, amit állítani lehetett.

Ezzel az egész kérdéssel majd a tanulógépek címszó alatt ismét foglalkozunk.

Lady Lovelace ellenvetésének egy változata azt állítja, hogy a gép "sohasem tud valami igazán újat csinálni". Ezt az ellenvetést pillanatnyilag azzal lehet kivédeni, hogy "nincsen új a Nap alatt". Ki lehetne biztos abban, hogy "eredeti munkája " nem egyszerűen abból a magból nőtt-e ki, amelyet a tanítással ültettek el benne, vagy nem jól ismert általános elvek követésének az eredménye-e. Az ellenvetésnek egy jobb változata azt mondja, hogy a gép sohasem tud bennünket "meglepetések elé állítani". Ez az állítás már közvetlenebb kihívás, amit azonban ugyancsak közvetlenül meg lehet válaszolni. A gépek engem igen sűrűn lepnek meg. Ennek főként az az oka, hogy nem végzek elegendő sok számítást ahhoz, hogy el tudjam dönteni, mit várhatok tőlük, vagy még inkább azért, mert noha végzek számításokat, ezt kapkodva, sietősen, kockázatokat vállalva teszem. Talán azt mondom magamban: "Feltételezem, hogy a feszültségnek ezen a ponton ugyanakkorának kell lenni, mint a másikon: akárhogyan is van, tételezzük fel, hogy ugyanakkora." Természetesen gyakran tévedek, és az eredmény meglepetés részemre, minthogy a kísérlet végrehajtásának az időpontjában ezeket a feltevéseket elfelejtettem. Ennek a bevallásával kiteszem magamat bűneimről szóló prédikációknak, de szavahihetőségemhez, ha az általam tapasztalt meglepetésekről teszek tanúbizonyságot, semmi kétség sem fér.

Nem várom el, hogy ez a válasz elhallgattassa kritikusomat. Valószínűleg azt mondja, hogy ezek a meglepetések valamiféle bennem végbemenő teremtő szellemi tevékenység következményei, és nem mondanak ki semmit a gépről. Ez visszavezet bennünket az öntudatról szóló érveléshez, és ezzel messze kerülünk a meglepetésről szóló gondolattól. Olyan érvelési sorozat ez, amelyet zártnak kell tekintenünk (circulus vitiosus). De talán érdemes megjegyezni, hogy valaminek a meglepetésként való értékelése ugyanannyi "teremtő szellemi tevékenységet" igényel, tekintet nélkül arra, hogy a meglepő esemény egy embertől, vagy egy könyvtől vagy egy géptől vagy bármi mástól származik.

Az a nézet, hogy a gépek nem adhatnak okot meglepetésekre, véleményem szerint olyan tévedésnek a következménye, amelyre filozófusok és matematikusok különösen hajlamosak. Ez az a feltevés, hogy amint egy tény az öntudat elé kerül, vele egyidejűleg a tény valamennyi következménye is az eszünkbe jut. Ez sok esetben igen hasznos feltevés, de az ember könnyen megfeledkezik arról, hogy hamis. Ennek természetes következményeként az ember azt is felteszi, hogy nem érdem a következményeket adott kiinduló adatokból és általános elvek alapján kimunkálni.

7. Az idegrendszer folytonosságával kapcsolatos érvelés. Bizonyos, hogy az idegrendszer nem diszkrét állapotú gép. Bármily kis hiba, amely a neuront érő idegi impulzus nagyságáról szóló információban bekövetkezik, a kimenő impulzus nagyságában lényeges különbségeket okozhat. Azzal lehetne érvelni, hogyha már ez így van, nem várhatjuk, hogy egy diszkrét állapotú rendszer az idegrendszer viselkedését utánozni tudja.

Igaz, hogy a diszkrét állapotú gépnek különböznie kell a folytonos géptől. Ha azonban ragaszkodunk az imitációs játék feltételeihez, a kérdező számára ebből a különbségből semmi előny nem származik. A helyzetet világosabbá tehetjük, ha más, egyszerűbb, folytonos működésű gépet tekintünk. A differenciálanalizátor tökéletesen megfelel -erre a célra. (A differenciálanalizátor bizonyos fajtájú gép, amely nem tartozik a diszkrét állapotú típusba és amelyet bizonyos fajtájú számításokra használnak.) Némelyik a választ gépírt formában adja, és így alkalmas arra, hogy részt vegyen a játékban. A digitális számológép nem tudná pontosan előre megmondani, hogy a differenciálanalizátor egy kérdésre milyen választ ad, de tökéletesen alkalmas volna arra, hogy helyes típusú választ adjon. Ha például az volna a feladat, hogy adja meg a p értékét (ténylegesen körülbelül 3,1416), ésszerű volna a 3,12, 3,13, 3,14, 3,15, 3,16 értékek közül mondjuk 0,05, 0,15, 0,55, 0,19, 0,06 valószínűséggel valamelyiket véletlenül kiválasztani. Ilyen feltételek mellett a kérdező rendkívül nehezen tudná a differenciálanalizátort a digitális számológéptől megkülönböztetni.

8. A viselkedés kötetlenségével kapcsolatos érvelés. Lehetetlen olyan szabálygyűjteményt összeállítani, amely leírná, hogy egy ember bármiféle elképzelhető körülmények között mit csináljon. Lehet szabályt adni arra, hogy valakinek meg kell állni, ha piros forgalmi fényt lát, és tovább kell mennie, ha zöldet, de mit csináljon akkor, ha valamiféle hiba folytán a két fény egyidejűleg jelenik meg? Lehet, hogy valaki úgy dönt, hogy a legbiztonságosabb dolog megállni. De ebből a döntésből később további nehézségek adódhatnak. Megkísérelni viselkedési szabályokat adni úgy, hogy azok minden eshetőségnek megfeleljenek, lehetetlennek látszik még akkor is, ha csak közlekedési lámpáról van szó. Mindezzel egyetértek.

Ebből arra következtetnek, hogy nem lehetünk gépek. Megpróbálom ezt az érvelést reprodukálni, de attól tartok, aligha leszek igazságos. Az érvelés körülbelül így szól: "Ha minden embernek volna olyan szabálygyűjteménye, amelynek alapján életét szabályozza, nem volna különb egy gépnél. Minthogy azonban nincsenek ilyen szabályok, az emberek nem lehetnek gépek." Világos, hogy itt a "szét nem választott középfogalom "-mai van dolgunk. Nem hiszem, hogy ezt az érvet valaha is így fogalmazták volna meg, mégis ezt az érvelést használták. Lehet, hogy a "magatartási szabályok" és a "viselkedés törvényei" kifejezések között egy bizonyos zavar van, amely a vita tárgyát elködösíti. "Magatartási szabályokon" olyan előírásokat értek, mint például: "állj meg, ha piros lámpát látsz", amelynek alapján cselekedhetünk és amelynek tudatában lehetünk. "A viselkedés törvényei" kifejezésen olyan, az emberek testére alkalmazott természeti törvényeket értek, mint például: "ha megcsípik, felsikolt". Ha a "viselkedési törvények, amelyek az életet szabályozzák" kifejezést a fent idézett érvelésben "viselkedési szabályok, amelyek segítségével életét szabályozza" kifejezéssel helyettesítjük, az érvelés szét nem választott középső része már nem áthidalhatatlan. Meggyőződésünk szerint abból a tényből, hogy természettörvények szabályoznak bennünket, nemcsak az következik, hogy valamiféle gépek vagyunk (noha nem szükségszerűen diszkrét állapotú gépek), hanem fordítva az is, hogy ha ilyen gépek vagyunk, ebből az is következik, hogy természettörvények szabályoznak bennünket.

Mindazonáltal, nem tudunk olyan könnyen belenyugodni abba, hogy nincsenek teljesen komplett viselkedési szabályok, mint abba, hogy nincsenek teljesen tökéletes magaviseleti szabályok. Az ilyen törvényszerűségek felfedezésének egyetlen útja a tudományos megfigyelés, és bizonyos, hogy nem tudunk olyan feltételekről, amelyek között elmondhatnánk: "Eleget kutattunk. Nincsenek ilyen törvények."

Be tudjuk bizonyítani még meggyőzőbben, hogy bármiféle ilyen kijelentés indokolatlan. Tételezzük fel ugyanis, hogy biztosak vagyunk abban, hogy felfedezzük ezeket a törvényeket, feltéve, hogy léteznek. Ekkor, bármely adott diszkrét állapotú gép esetében biztosan lehetséges a gép viselkedésének elegendő megfigyelésével előre megjósolni jövendő viselkedését egy reálisan várható időn, mondjuk 100 éven belül. Ez azonban nincsen így. A manchesteri számológépre készttettünk egy kis programot, mindössze ezer tárolási egységből, amelynek a segítségével a gép, ha egy 16 jegyű számot beadunk, két másodpercen belül egy másik ilyen számmal válaszol. Aki ezekből a válaszokból elegendő következtetést remél levonni a programot illetően ahhoz, hogy megkísérelje megjósolni a válaszokat ki nem próbált számok esetében - csúfos kudarcot vallana.

9. Az érzékszerveken túli percepcióról szóló érvelés. Feltételezem, hogy az olvasó ismeri az érzékszerveken túli percepció gondolatát és négy fajtájának tartalmát (telepátia, clairvoyance, előre tudás (praecognitio) és pszichokinezis*). Ezek a zavarba ejtő jelenségek látszólag cáfolják szokásos tudományos felfogásunkat. De jó lenne diszkreditálni őket! Sajnos, legalábbis a telepátia esetében, statisztikai bizonyítékok tömege létezik. Nagyon nehéz gondolatainkat úgy átrendezni, hogy ezek az új tények beilleszkedjenek. Ha valaki ezeket elfogadja, szerintem innen

már nem sok kell ahhoz, hogy a mumusban és a kísértetekben higgyen. Ha úgy gondolkodnánk, hogy a fizikai testek egyszerűen a fizika ismert törvényei és még valamilyen föl nem fedezett, de hasonló törvények alapján mozognak, az első lépés volna ezen az úton.

Véleményem szerint ez az érvelés egészen erős. Azzal lehetne erre válaszolni, hogy sok tudományos elmélet alkalmazható a gyakorlatban annak ellenére, hogy az érzékszerveken túli percepcióval ütközik; ténylegesen nagyon jól lehet boldogulni velük akkor is, ha az utóbbiról egyszerűen nem veszünk tudomást. Meglehetősen gyenge vigasz, és az ember attól tart, hogy a gondolkodás éppen az a típusú jelenség, ahol az érzékszerveken kívüli percepciónak különleges jelentősége lehet.

Az érzékszerveken túli percepción alapuló jobban részletezett érvelés a következőképpen szólhatna: "Játsszuk az imitációs játékot; tanúként egy embert alkalmazunk, akinek jó telepatikus érzéke van és egy digitális számológépet. A kérdező ilyen kérdéseket tehet fel: "Milyen színű kártya van a jobb kezemben?* A telepátiás vagy clair-voyance képességekkel rendelkező ember 400 kártya közül 130 esetben ad helyes választ. A gép csak vaktában tudja a színeket becsülni, és például 104 helyes választ ad úgy, hogy a kérdező helyesen tud azonosítani." Itt egy érdekes lehetőség nyílik. Tételezzük fel, hogy a számológépben egy véletlen számgenerátor van. Ekkor természetszerűen ezt kell alkalmazni az adandó válasz meghatározására. Ebben az esetben azonban a véletlen számgenerátor a kérdező pszichokinetikus erőinek befolyása alá kerül. Lehet, hogy ennek a pszichokinetikus erőnek a következményeként a gép gyakrabban fog helyes választ adni, mint ez a valószínűségi számításnak megfelel úgy, hogy a kérdező ennek ellenére nem tudna helyesen azonosítani. Másrészt azonban képes lehet arra, hogy bármiféle kérdés nélkül, egyszerűen a clairvoyance révén helyesen azonosítson. Az érzékszerveken túli érzékeléssel minden megtörténhet. Ha telepátiát is megengedünk, próbáinkat szigorúbbakká kell tenni. Ez a szituáció hasonlítana ahhoz, ha a kérdező saját magával beszélne, és egyik ellenfele fülét a falra téve hallgatózna. Valamennyi követelményt csak akkor lehetne kielégíteni, ha az ellenfeleket egy "telepátiamentes" szobába tennénk.

7. TANULÓGÉPEK

Az olvasó valószínűleg úgy sejti, hogy nincsenek túlságosan meggyőző pozitív természetű érveim nézeteim alátámasztására. Ha lennének, nem fordítottam volna annyi gondot az ellentétes véleményekben rejlő tévedések kimutatására. Most el fogom mondani azokat a pozitív bizonyítékaimat, amik vannak.

Térjünk vissza egy percre Lady Lovelace ellenvetésére, amely szerint a gép csak azt tudja megtenni, amire utasítjuk. Azt lehetne mondani, hogy valaki "adhat egy ötletet" a gépnek, amely erre bizonyos mértékig reagál, és aztán fokozatosan nyugalomba jön, mint a zongora húrja a billentyű leütése után. Egy másik hasonló példa volna a kritikusnál kisebb méretű atommáglya: az adott ötlet megfelel a máglyába kívülről belépő neutronnak. Minden ilyen neutron egy bizonyos perturbációt okoz, amely végül is lecsillapodik. Ha azonban a máglya nagyságát eléggé növeljük, az ilyen beérkező neutron által okozott perturbáció nagyon valószínűen mindaddig növekszik, míg az egész máglya meg nem semmisül. Van-e ennek megfelelő jelenség a tudattal kapcsolatban és van-e a gépekkel kapcsolatban? Az emberi tudat vonatkozásában láthatóan létezik ilyen jelenség. A tudatok legnagyobb része, úgy látszik, "szubkritikus", tehát megfelel az analógiában a szubkritikus méretű atommáglyáknak. Az ilyen tudatba bevitt gondolat átlagosan egy gondolatnál kevesebbet kelt válaszként. A tudatok lényegesen kisebb része a szuperkritikus. Az ilyen tudatba bevitt gondolat egy egész "elméletet" gerjeszthet, amely szekunder, harmadrendű és még távolabbi gondolatokból áll. Az állatok tudata nagyon határozottan szubkritikusnak tűnik. Ehhez az analógiához tartva magunkat, azt kérdezzük: "Lehet-e a gépeket szuperkritikussá tenni?"

A "hagymahéjak" analógiája ugyancsak hasznos. A tudat vagy az agyvelő funkcióit vizsgálva találunk olyan műveleteket, amelyeket tisztán mechanikus fogalmakkal meg tudunk magyarázni. Ezekről azt mondjuk, hogy nem tartoznak a tulajdonképpeni tudathoz: ez olyan réteg, amelyet le kell fejtenünk, ha az igazi tudatot meg akarjuk találni. Ekkor azonban alatta egy újabb héjat találunk, amit le kell fejtenünk s így tovább. Ha így egymás után lefejtjük a héjakat, eljutunk-e vajon az "igazi" tudathoz, vagy végeredményben egy olyan réteghez jutunk* amelyben már semmi sincs? Ez utóbbi esetben az egész tudat mechanikus jellegű. (Ez nem jelenti azt, hogy diszkrét állapotú gép volna. Erről azonban már volt szó.)

Ez az utolsó két bekezdés nem tart igényt arra, hogy érvei meggyőzőek. Inkább azt lehetne mondani, hogy "hitet keltő szavalatok".

A 6. pont elején kifejezett nézet egyetlen valóban kielégítő alátámasztása, ha megvárjuk ennek az évszázadnak a végét, azután végrehajtjuk a leírt kísér letet. (N. B. A kísérletet sokkal hamarabb, már 1961 őszén végrehajtották, anélkül azonban, hogy az eredmény végérvényes bizonyítékot szolgáltatott volna. A ford.) Időközben azonban mit lehet mondani? Mit tegyünk most, ha azt akarjuk, hogy a kísérlet sikeres legyen?

Mint kifejtettem, a probléma főként programozás kérdése. Műszaki vonalon ugyancsak előrehaladást kell, elérnünk, de nem valószínű, hogy ez a követelményeket nem fogja kielégíteni. Az agyvelő tárolási kapacitásának a becsült értéke valahol 10*°-tól 1018 bináris helyérték között van. Én magam az alacsonyabb értékek felé hajlok, és az a véleményem, hogy ennek is csak egy kis töredékét használjuk a magasabb rendű gondolkodás során. A kapacitás legnagyobb részét valószínűleg a vizuális benyomások megtartására használjuk. Meg lennék lepve, ha több mint 10⁸ bináris helyérték volna szükséges ahhoz, hogy az imitációs játékot kielégítően lehessen játszani, legalábbis egy vak emberrel szemben. (Mellékesen megjegyezzük, hogy az Eneyclopaedia Britannica 11. kiadásának a kapacitása, összesen 2 10⁹.) 10⁷ tárolási kapacitás még a jelenlegi technikával is gyakorlatilag nagyon is elérhető lehetőség. A gép működési sebességét valószínűleg egyáltalán nem kell növelni. A modern gépeknek azok a részei, amelyeket általában az idegsejtek analogonjainak tekintenek, ez utóbbiaknál körülbelül 1000-szer gyorsabban működnek. Ez olyan "biztonsági tartalék", amely az alacsonyabb működési sebesség okozta veszteségeket sokféle módon fedezni tudja. Ezek után problémánk csak az, hogy hogyan programozzuk ezeket a gépeket úgy, hogy a játékot játszani tudják. A jelenlegi munkasebességem mellett körülbelül 1000 helyértéknyi programot produkálok egy nap alatt úgy, hogy körülbelül 60 programozó, akik a legközelebbi ötven évben szorgalmasan dolgoznak, végrehajthatják a feladatot, feltéve, hogy semmi sem kerül a papírkosárba. Valamiféle hatékonyabb módszerre van nyilvánvalóan szükség.

Miközben megpróbáljuk utánozni a felnőtt emberi öntudatot, sokat kell gondolkoznunk azon a folyamaton is, amely a tudatot jelenlegi állapotába vitte. A következő három komponenst figyelhetjük meg:

a) a tudat kezdeti állapotát például a születéskor,

b) a nevelést, amelyben a tudatnak része volt,

c) más, nevelésnek nem nevezhető tapasztalatot, amelyet a tudat szerzett.

Ahelyett, hogy megpróbálnánk olyan programot előállítani, amely a felnőtt tudatát utánozza, miért nem próbálkozunk inkább olyan programot szerkeszteni, amely a gyermek tudatát utánozza? Ha ezt a programot megfelelő nevelésben részesítenénk, végül is a felnőtt tudatát kapnánk. Feltehetően a csecsemő agyveleje olyasvalami, mint az a jegyzetfüzet, amit a papírkereskedésben veszünk: viszonylag kis mechanizmus és egy csomó üres lap. (A mechanizmusok és az írás a mi szempontunkból majdnem szinonimák.) Reméljük, hogy a csecsemő agyvelejében olyan kicsi a mechanizmus, hogy valami hozzá hasonlót könnyen lehetne programozni. Ennek a neveléséhez szükséges munka mennyiségéről első közelítésben feltételezhetjük, hogy közel ugyanannyi, mint az emberi gyermek esetében.

Ilyen módon problémánkat két részre osztottuk: a gyermek-program és a nevelési folyamat programja. Ez a kettő rendkívül szoros kapcsolatban van egymással. Nem várhatjuk, hogy mindjárt az első nekifutásra egy jó gépgyermeket kapunk. Kísérleteznünk kell egy ilyen gép tanításával, és látnunk kell, hogyan tanul. Ezután más módszereket lehet kipróbálni, és megnézni, hogy ezek jobbak vagy rosszabbak. E folyamat és a fejlődés között nyilvánvaló kapcsolat áll fenn a következő azonosságok miatt.

A gépgyermek struktúrája = öröklődés! anyag.

A gépgyermek struktúrájának a változásai = a mutációk.

Természetes kiválasztás = a kísérletező megítélése.

Remélhető azonban, hogy ez a folyamat hatékonyabb, mint a fejlődés folyamata. A legmegfelelőbb túlélése túlságosan lassú módszer az előnyök mérésére. A kísérletező, intelligenciái át f elhasználva, lényegesen felkeli hogy gyorsítani tudja. Ugyanolyan fontos az a tény is, hogy a kísérletező nincs korlátozva véletlen mutációkra. Ha valamiféle gyengeség okát fel tudja fedezni, valószínűleg gondolni fog az olyan típusú mutációra, amely ezt megjavítja.

A géppel szemben nem lehet pontosan ugyanazt a tanítási módszert alkalmazni, mint egy normális gyermekkel szemben. Minthogy nem lesznek például lábai, nem lehet arra felszólítani, hogy menjen ki, és töltse meg a szenesvödröt. Valószínűleg nem lesz szeme. De bármennyire is lehetséges ezeket a hiányosságokat ügyes műszaki módszerekkel áthidalni, nem lehet ezt a kreatúrát iskolába küldeni anélkül, hogy a többi gyerek erősen ki ne gúnyolja. Alkalmas módon magántanulónak kell lennie. Nem kell túl sokat törődnünk a lábakkal vagy a szemekkel stb. Keller Helén példája* bizonyítja, hogy a nevelés végrehajtható, feltéve, hogy a tanító és a tanuló között az összeköttetés mindkét irányban valamilyen alkalmas módon fennáll.

A tanítás folyamatában általában büntetéseket és jutalmakat osztunk. Bizonyos egyszerű gyermekgépeket ilyen természetű elvek alapján lehet konstruálni vagy programozni. A gépet úgy kell megszerkeszteni, hogy azok az események, amelyek a büntetésjelzést röviddel megelőzték, csak kis valószínűséggel következzenek be, ezzel szemben a jutalmazás jelzés növelje azoknak az eseményeknek a valószínűségét, amelyek a jutalmazáshoz vezettek. Ezek a definíciók a gép részéről semmiféle érzelmeket nem tételeznek fel. Végrehajtottam néhány kísérletet egy ilyen gépgyermekkel, és sikerült pár dologra megtanítanom, de a tanítási módszer túlságosan újszerű volt ahhoz, semhogy valóban sikeresnek lenne tekinthető.

A büntetések és a jutalmazások legjobb esetben csak a tanítási folyamat egy részét képezhetik. Durván kifejezve, ha a tanítónak nincs más eszköze a tanulóval való érintkezésre, az az információmennyiség, amely a tanulóhoz eljuthat, nem haladja meg az összes jutalmak, illetve büntetések összegét. Mire a gyermek megtanulja a "Casablanca" elmondását, valószínűleg nagyon szomorú lesz, ha a szöveget csak a "Bar Kochba " technikával tudja eltalálni úgy, hogy minden "nem" válasz egy pofon formájában jelentkezik. Ennek következtében valamiféle más, "érzelemmentes" érintkezési csatornára van szükség. Ha ez rendelkezésre áll, a gépet a büntetések és jutalmazások módszerével meg lehet tanítani arra, hogy egy meghatározott nyelven, például valamilyen szimbolikus nyelven kifejezett utasításoknak engedelmeskedjék. Ezeket az utasításokat az "érzelemmentes" csatornán át kell közölni. Ennek a nyelvnek az alkalmazása a szükséges büntetések, illetve jutalmazások számát lényegesen csökkenteni fogja.

A gyermek-géphez szükséges komplexitás mértékéről a vélemények eltérhetnek. Általában meg lehet próbálni, hogy olyan egyszerűnek képezzük ki, amilyen egyszerű csak lehet, feltéve, hogy bizonyos általános elvekkel összhangban marad. Egy másik lehetőség az, hogy a logikai következtetések egy teljes rendszerét "beépítjük".*

Ez utóbbi esetben a tárolót legnagyobb részben a definíciók és az ítéletek fogják elfoglalni. Az ítéletek különböző típusúak lehetnek, például egyértelműen megállapított tények, következtetések, matematikailag bizonyított tételek, hatósági előírások, olyan kifejezések, amelyek logikailag ítélet alakúak, de nem hihetők. Bizonyos ítéleteket "parancsoló" ítéletekként lehet leírni, A gépet úgy kell megtervezni, hogy mihelyt egy imperativus a "jól megállapított tények" osztályába sorolható, az ennek megfelelő akció automatikusan megtörténik. Ennek illusztrációjaként tételezzük fel, hogy a tanító azt mondja a gépnek: "Végezd el a házi feladatodat most." Ennek következtében "A tanító azt mondja: "Végezd el a házi feladatodat most!" kifejezést a jól megállapított tények közé kell felvenni. Egy másik ilyen tény a következő lehet: "Minden, amit a tanító mond, igaz." Ezek kombinációja végeredményben a "Végezd el a házi feladatodat most" parancshoz vezethet, amely a jól megállapított tények között szerepel, ami viszont a gép konstrukciójánál fogva azt jelenti, hogy a házi feladat elvégzése ténylegesen megkezdődik, ami rendkívül kielégítő effektus. A gép által használt következtetési folyamatnak nem kell olyannak lenni, amely a legszigorúbb logikusokat is kielégíti. Lehet például, hogy nem lesznek pszichológiai értelmében vett típus-hierarchiák. Ez azonban nem jelenti szükségszerűen azt, hogy típus-összecserélések következnek be, legalábbis nem többször, mint ahányszor emberek el nem kerített szakadékokba zuhannak. Alkalmas imperativusok (amelyeket a-rendszerben fejezünk ki, de maguk nem részei a rendszernek), mint például: "Ne használj egy "osztályt", kivéve, ha valamely olyan osztálynak része, amit a tanító említett", hasonló hatásúak lehetnének, mintha azt mondanánk: "Ne menj túl közel a szakadék széléhez."

Azok a parancsok, amelyeket egy végtagok nélküli gép végre tud hajtani, elsősorban intellektuális természetűek, mint az előbbi (a házi feladat elkészítésére vonatkozó) példában. A parancsok között azok lesznek a fontosak, amelyek megszabják, milyen sorrendben kell a figyelembe jövő logikai rendszer szabályait alkalmazni. Ha ugyanis valaki egy logikai rendszert alkalmaz, minden egyes lépésnél igen nagyszámú alternatív logikai lépés lehetséges, amelyek bármelyikét szabad alkalmazni, feltéve, hogy a figyelembe jövő logikai rendszer szabályait betartjuk. Ezek a választások teszik az igazi különbséget egy ragyogó, illetve gyenge vitapartner között, nem pedig a helyes vagy hamis érvelések közötti különbség. Ilyen parancsokhoz vezető ítéletek például a következők lehetnek: "Ha a Szókratész szót említik, használd a Barbara szillogizmust*", vagy "Ha egyik módszerről bebizonyult, hogy gyorsabb, mint a másik, ne használd a lassúbb módszert". Ezek egyikét vagy másikát "előírhatja egy tekintély", ismét másokat azonban a gép önmaga produkálhat például tudományos indukció útján.

A tanulógép gondolata az olvasók egy részének paradoxont jelenthet. Hogy változhatnak meg a gép működési szabályai? A szabályoknak mindenben le kell írniok, hogy fog a gép reagálni, akármi is volt az előtörténete, akármilyen változásoknak is van alávetve. A szabályok tehát teljes mértékben változatlanok az időben. Ez tökéletesen igaz. A paradoxon magyarázata az, hogy azok a szabályok, amelyek a tanulási folyamat során megváltoznak, a kevésbé lényeges típushoz tartoznak, amelyeknek csak átmeneti érvényessége van. Az olvasó összehasonlíthatja ezt az Egyesült Államok alkotmányával.

A tanulógépnek egy fontos tulajdonsága az, hogy a tanítónak gyakran fogalma sincs arról, mi történik a gépben, és ennek ellenére bizonyos mértékig képes lesz előre megmondani tanítványának a viselkedését. Ez leginkább egy olyan gép nevelésének korábbi fázisaira vonatkozik, amely egy kipróbált módon tervezett (vagy programozott) gépgyermekből fejlődik ki, nyilvánvaló ellentétben azzal a normális alkalmazási móddal, amikor a gépet számítások elvégzésére alkalmazzuk. Az utóbbi esetben az ember célja az, hogy világos szellemi képe legyen a gép állapotáról a számítás végrehajtásának minden egyes pillanatában. Ezt a célt csak nagyon nehezen lehet elérni. Az a nézet, hogy "a gép csak azt tudja megtenni, amiről tudjuk, hogy hogyan kell erre utasítani "*, rendkívül furcsának látszik. A legtöbb programnak, amelyet be tudunk vinni a gépbe, valami olyan lesz az eredménye, aminek egyáltalán nem látjuk az értelmét, vagy amit teljesen véletlen viselkedésnek tekintünk. Az intelligens viselkedés feltehetően abban áll, hogy eltér a számítások végrehajtásánál szükséges teljesen meghatározott viselkedéstől, ez az eltérés azonban olyan csekély, hogy még nem jelent véletlen viselkedést, sem céltalanul ismétlődő fordulatokat. Egy másik fontos eredménye annak, hogy gépünket az imitációs játékban betöltött szerepére tanítás és tanulás útján készítjük elő az, hogy az "emberi tévedhetőséget" valószínűleg lényegében természetes módon, tehát különleges trükkök alkalmazása nélkül sikerül elkerülni. A megtanult folyamatok nem adnak száz százalékos biztonsággal eredményt, mert ha ezt tennék, akkor nem lehetne őket meg nem tanulttá tenni.

Valószínűleg célszerű lesz a tanulógépbe egy véletlen elemet is beépíteni. A véletlen elem rendkívül hasznos olyankor, ha valamely probléma megoldását keressük. Tegyük föl például, hogy 50 és 200 között egy olyan számot akarunk találni, amely számjegyei négyzetének összegével egyenlő; kezdhetjük 51-gyel, aztán megpróbáljuk az 52-őt s így tovább, míg megtaláljuk azt a számot, amely a feltételnek megfelel. Vagy azt is megtehetjük, hogy találomra választunk ki számokat mindaddig, amíg a helyeset meg nem találjuk. Ennek a módszernek az az előnye, hogy szükségtelen nyilvántartani azokat az értékeket, amiket már kipróbáltunk, viszont az a hátránya, hogy ugyanazt a számot kétszer is meg lehet próbálni, de ha több megoldás van, ez nem túlságosan lényeges. A szisztematikus módszernek az a hátránya, hogy rendkívül nagy tömeg lehet abban a tartományban, amelyet először vizsgálunk meg anélkül, hogy a megoldást tartalmazná. Mármost a tanulási folyamatot úgy tekinthetjük, mint olyan viselkedési formának a keresését, amely a tanítót vagy valamilyen más kritériumot kielégít. Minthogy valószínűleg igen nagyszámú kielégítő megoldás létezik, a véletlen módszer jobbnak látszik, mint a szisztematikus. Figyeljük meg, hogy a fejlődés analóg folyamatában ez a módszer kerül alkalmazásra. Itt azonban a szisztematikus módszer egyszerűen lehetetlen. Hogy lehetne nyilvántartani a már kipróbált genetikus kombinációkat abból a célból, hogy elkerüljük az ismételt kipróbálást?

Remélhetjük, hogy a gépek végül is versenyezni fognak az emberrel minden tisztán intellektuális területen. De melyik területen kezdjük el? Még ez is rendkívül nehéz döntés. Vannak emberek, akik azt gondolják, hogy valami nagyon absztrakt tevékenység, mint a sakkjáték volna a legjobb. Azt is lehetne állítani, hogy a legjobb volna a gépet a pénzért megvásárolható legjobb érzékszervekkel felszerelni, és aztán megtanítani arra, hogy értsenek és beszéljenek angolul. Ez a folyamat a gyermek normális tanítását követné. Rámutatnánk tárgyakra és mondanánk a nevüket stb. Ismét nem tudom, hogy melyik a helyes válasz, de véleményem szerint mindkét utat meg kellene próbálni.

Csak egy rövid szakaszon látunk előre, de sok minden olyat látunk ott, amit meg kell tennünk.